Segítsüti – Rubin csokoládés sütiszívek

Hát mucikák, Szakács Bélával szólva (igen, ennyire öreg netróka vagyok) ezzel küzdöttem, mint disznó a jégen. Jó régóta voltak elképzeléseim arról, hogy idén mit hozok a Segítsütire, de aztán a valóság többször keresztbe tett a megvalósításnál. Amikor már húsz felett járt az elcseszett/below standard kis sütik száma, akkor azért már kicsit tikkelt a szemem, de a cél nemes – a jubileumi 20. sütiakcióban a Nyúlcipő Fejlesztő Centrum munkáját és ezzel a gyerekek korai fejlesztését, mozgásterápiáját támogatjuk -, úgyhogy nem volt mese, a fogsort összeszorítottam és addig sütöttem az engedetlen kis rohadékokat a finom kis szíveket, amíg jók nem lettek, egy olyan héten, amikor minden összesűrűsödött a húsvéti hazautazás előtt (amikor Évának rám kell szólnia, hogy szíveskedjek már e-maileket olvasni, akkor van gáz ezerrel). Azt már nem is részletezném, hogy miután torokbajjal végigvezettem a hétvégét (benne három órán át legyalogoltam a lábamat a nürnbergi állatkertben), elrobogtam bevásárolni, főztem egy húslevest este, kisütöttem egy rahedli palacsintát reggel, most pedig itt ülök Kőbánya-Kispesten a székesfehérvári gyorson (metrófelújítás…) és igyekszem Kelenföldig megírni ezt a posztot (sose gondoltam volna, hogy egyszer még hálás szívvel gondolok a MÁV-ra, de pöpec a wifi!).

No de lássuk, mit is takar jelen esetben a “jó”. Cuki szívalakú formákban (átmérő kb. 5-6 cm) sütött, céklaporral pinkre színezett vaníliás-mandulás piskókatésztát, aminek az alját apróra vágott cukros mandula erősíti.

Ha már jubileumi süti, aranyozzuk be a napunk mellett ezt is: a felét ehető arany dekorsprével lefújtam, a mélyedésbe pedig kerül egy kanálka saját készítésű eperlekvár. Ideális esetben ebben a sorrendben.

És tadaaam, itt jön a Nagy Dobás: a rubin csokoládé (legugliztam: a rubint a népies verzió. meg a Réka). Ugye egészen 2017-ig sínylődtünk a pusztán fehér-, tej- és étcsoki nyújtotta ízválasztékon, amikor  is hiánypótló jelleggel a Callebaut feltalálta a rózsaszínt. Én ezt akkor lekönyveltem azon dolgok közé, amik nélkül – ha nagy nehezen is, de – valahogy csak túléljük a következő éveket, ám amikor az eredeti elképzeléshez keresgéltem csokidíszeket és szembejött az Amazonon 2,5 (!!!) kilós kiszerelésben, akkor beadtam a derekamat. Egy agresszíven támadó rózsaszín svájci csokival jobb nem vitába szállni!

Ha nem csal a memóriám, a Segítsütiben még eddig nem került licitre ezzel készített édesség, úgyhogy ezt a lehetőséget nem lehetett kihagyni. Nagyon érdekes az íze, olyan, mintha fehércsokihoz vegyítettek volna savanykás pirosgyümölcsöt (de ugye pont ez a lényege, hogy nem aromásított csoki) – nem lehet egyértelműen azonosítani egyiket se, nekem talán egy ribizli-málna keveréknek érződik, de lehet, hogy másnak mást mutat. Szóval a lekvárra jön egy rubincsokis ganache csurig, aztán készül mellé narancsvirágvízzel egy darabka illatos mandulás ropogós, plusz dísznek egy cukorpillangó és egy rubin csokicsepp kerül rá.

Ebből összesen 24 darabot kap a szerencsés nyertes, az átadás Luxemburgban, Trier környékén és Brüsszelben elég rugalmasan lehetséges, Budapesten nyáron kicsit szűkebb időkeretekben (várhatóan augusztusban), ez igényel némi rugalmasságot a kedves nyertestől/vigaszágastól, de tavaly is találtunk megoldást magyarországi átadásra, remélem, idén is menni fog.

Licitálni 2019. április 18-án 16:00-ig lehet itt, az enyém mellett további 29 csodálatos sütire, biztos vagyok benne, hogy mindenki talál magának valami csodát. A süti 10 éve segít a rászoruló gyerekeknek, nagy hajrá most is!

Reklámok

Epres kókuszkrém

Előrebocsátom, nem ez lesz életem legdekoratívabb desszertje, viszont kompromisszumok nélkül glutén-, laktóz- és cukormentes, és az etetett hölgyek által visszatapsolt. Hétfőn ritkán van “menza”, többnyire ilyenkor távmunkázok, a hétvégét pedig kitölti az itthoni tagozat ellátása, de most így jön ki a lépés. Pénteken viszont még nem annyira látok előre vasárnapig á la menütervezés, ezért csak annyit tudtam mondani a kollegináknak, hogy várhatóan hal és párolt zöldség lesz hétfőn, meg valami epres desszert. Itt csillantak fel a szemek, hogy “nem lehetne megint a múltkori kókuszkrém?”. De lehetne, majd akkor epresítem azt. És jó döntés volt, simán is finom ez, de így szerintem még jobb, érdemes lehet még áfonyával vagy málnával is kipróbálni. A receptet innen variáltam át, leginkább egyszerűsítettem, négy réteg, há hogyne, mucikáim.

Hozzávalók:

1 konzervdoboz (400 g) kókusztej
2 dl kókusztej (literesből, you know, növényi tej)
1,5 dkg édesítőszer
5 dkg kukoricakeményítő
6 tojássárgája
10 dkg kókuszreszelék
25 dkg eper
20 dkg GM csokis keksz

A csokis kekszet bevágtam az aprítóba, durvára daráltam, szétosztottam az edények között. A kókusztejeket főzőedénybe tettem, közepes hőfokot kapcsoltam alá. Amíg melegedett, a tojássárgákat, az édesítőt és a kukoricakeményítőt szépen összedolgoztam. Amikor pici buborékok jelentek meg a kókusztej szélén, akkor elkezdtem fokozatosan hozzáönteni a tojássárgákhoz, folyamatos kavarás mellett, kábé úgy 2 decit, aztán a tojásos cuccot vissza az edénybe, folyamatosan keverve pár perc alatt sűrűre főztem. A tetejére folpackot simítottam (na ezt nem tudom, mivel lehetne zöld módon kiváltani), és hideg kövön hagytam egy órát langyosra hűlni. Hozzákevertem a kókuszreszeléket és az apróra darabolt epret, a tetejére kapott dísznek még mindegyik egy szeleteltet, nem mintha vizuálisan sokat javítana az összképen, de tegyünk erőfeszítést. Hűtőben várja ki a holnapi napot. (A beígért halból egyébként sertésborda lett, hát majd elmormoljuk, hogy fiat piscis.)

Zöldítsünk

Helló-halló elektor-kalandor, amikor már a to-do listre kerül a blogbejegyzés írása, akkor az elég jelzésértékű az időhiánnyal való zsonglőrködés terén. De igény az van, úgyhogy megetettem a kölyköket, és elhajtottam őket egy órára játszani, mielőtt lelépünk a “szeretném, ha egy hosszabb, 90-150 perc hosszú folyamatos terhelést végeznél kis intenzitáson – a) bringa, b) túra” előírás kipipálására (túra, ofkorsz). Egy ideje már motoszkál bennem, hogy összeírom – magamnak is -, hogy miként haladok a konyhai zöldítés útján (más téren is zajlanak a folyamatok, de ide ez való), kicsit önmagam biztatásaként is, kicsit mások biztatásaként is, és hátha be tudok még gyűjteni élhető tippeket. Nem várható, hogy átcsapok zero waste nagykövetté, az “élhető” számomra azt jelenti, hogy jelentősebb többletidő nélkül meg tudom valósítani, nem újabb labdát szeretnék a folyamatosan levegőben tartandók közé venni, azokból van elég. Sok bloggert követek az Instán és FB-n is, igyekszem átültetni, amit átültethetőnek látok, a szemét mennyisége érezhetően csökkent itthon.

Ezek valósultak meg eddig, kis lépések, tudom, de folyamatosan lépkedek:

• a tojásfehérjék fagyasztásánál lejöttem a folpackos megoldásról, a nagyobb mennyiségek műanyag dobozban gyűlnek, és kiolvasztás után lemérem őket, a kisebbek meg egyesével beköltöztek a Hello Kitty szilikonos muffinformákba,
• megfelelő műanyagdobozok megvásárlásával kiesett a folpack a levesszállításnál is – igen, venni kellett dobozt, a befőttesüveg nem volt jó megoldás, mert már négy adagot szállítok, az 1,2 liter, plusz négy adag főétel, plusz egy nyomorult 3 kilós ócskavas laptop, elég tekintélyes súly tud összegyűlni, keresztedzésre meg ott a BBG,
• befőzésnél még régi tanult reflexből szintén folpackoztam, tavaly már elhagytam,
• zöldségekhez hálós zacskók, igyekszem nem otthon felejteni őket,
• lejöttem a Nescaféról, nem, nem azért ittam, mert annyira imádtam, hanem azért, mert az elkészítési 30 másodperc időtartamot semmi nem überelte, de inkább rászánom az időt a reggeli kávé utáni másik kettőnél is a két évvel ezelőtti szülinapi Gaggia betárazására,
• sütőpapírt már alig használok, csak ha a gyerekeknek kell bevinni az iskolába cuccot, a szilikonos szögletes és kerek is régóta jól bevált,
• ecet + folyamatban van a teljeskörá Ecoveresítés, a saját tisztítószergyártást még nem látom,
• a gyerekek mindig uzsonnásdobozba kapják a tízórait-uzsonnát az iskolába, de a száraz és nedves cuccok szétválasztására sokszor használtam folpackot, ehelyett már vannak kicsike dobozok és szendvicscsomagoló,
• kilőttük a gyűlöletes Kinder tojást, az Actimelt és a tasakos gyümölcspépeket,
• vettem egy mély levegőt és öt év után először betértem a helyi (sznob helynek tűnő) henteshez, a sort ugyan nem bírtam kivárni a gyerekkel, de láttam, hogy rutinosan átvesznek saját dobozt és abba pakolnak, úgyhogy kevésbé forgalmas időpontot fogok választani és összebarátkozunk,
• tervezem a csomagolásmentes boltba való betérést – ahova egyébként adományoztam fapolcokat a megnyitás előtt -, sajnos teljesen kiesik minden létező útvonalamból,
• a magvakat kimérve veszem a Lidlben,
• kilőttük a szívószálakat itthon – csak a homemade tejturmixokhoz használták őket a kölykök, de kiderült, hogy képesek ennek szájukkal segédeszköz nélkül is meginni ezeket (a fém- meg bambuszszívószál őrületet egyszerűen nem értem, ha nem betegekről van szó, akiknek a táplálásához ez feltétlenül szükséges),
• a két szivacsot – egyik a mosogatáshoz, másik a pulttörléshez – lecseréltem luffára, illetve pamutrongyra,
• nincs sima ásványvíz, van helyette üveg a hűtőben, és a buborékos vizet ivó szekció is (magától) mondta, hogy lejön a szerről, az se lesz,
• MyEqua kulacs, ezer éve, courtesy of moes, egyre kevesebbszer felejtem otthon,
• a céges kávéautomatákat már csak franciaóra szünetében veszem igénybe, porcelánbögrével,
• a mosogatógépbe zöld tabletta került.

Narancsos máktorta

Igen, jön majd a Yoda torta receptje is, de ahhoz kicsit több idő kéne, rögzíteni pedig viszonylag hamar kell, mert már érkeznek a megrendelések… 🙂 Addig is egy lisztmentes könnyű máktorta, amit az elmúlt pár napban kétszer is megsütöttem, olyan klassz. Egyik kolléganőm érdeklődött, hogy vajon Chili és Vanília mákos cuba tiramisuja adta-e az ihletet – csodálatos, valóban, de jóval prózaibb indok a finnyás kölykeim által épp tiltólistára tett narancshalmok és a hat csomag darált mák itthoni halmozódása. To whom it may concern: kacifántos hozzávalók és ízben jelentkező kompromisszumok nélkül gluténmentes, és pikk-pakk laktózmentesíthető, úgyhogy a célközönség problémásabb részének is érdekes lehet, holnap csinálom majd a narancs- és cukormentes változatát :), majd beszámolok. Az eredeti recept innen való, narancsosabbra módosítottam, és hígabb sziruppal éreztem jónak.

Hozzávalók:

5 tojás
5 dkg puha (laktózmentes) vaj
10 dkg porcukor
2 kisebb (kb. 15 dkg-os) narancs reszelt héja és leve
20 dkg darált mák
1 tk. őrölt fahéj
csipet só

1 kisebb (kb. 15 dkg-os) narancs reszelt héja és leve
10 dkg porcukor
2 ek. (laktózmentes) natúr joghurt

A tojások fehérjét kemény habbá vertem, átlapátoltam egy tálba, a sárgájákat a vajjal és a cukorral habosra kevertem, ment hozzá a narancshéj és -lé, a fahéj, a só és végül a darált mák. Óvatosan hozzáforgattam a tojáshabot, a massza kivajazott 22 cm-es tortaformába ment, és 180 fokra előmelegített sütőben 40 perc alatt megsült (tűpróba). A mázhoz valókat összekevertem, és miután a torta kihűlt, ráöntöttem. Nagyon könnyű, nagyon mákos és narancsos finomság.

Krumplipürés pogácsa

Dupla playdate volt hétvégére tervezve, ami sajnos az egyik áthívott kislány betegsége miatt kisebb létszámmal zajlott a tervezettnél. Kénytelenek voltunk muffinsütésbe fojtani bánatunkat, de legalább megmaradt egy rakás rántott csirkemell és krumplipüré, amit kifejezetten a kedves távolmaradni kényszerült vendég rendelésére csináltam :). Úgyhogy elég lendületesen szakadt ki belőlem a halleluja, amikor tegnap megláttam Családi kondér pogácsareceptjét ez utóbbi hasznosításáról, ráadásul pont a hétvégén nézegettem az utolsó kör lekváros bukta után megmaradt fél csomag élesztőt is, hogy kéne vele valamit kezdeni. Álltam is neki lendületesen, amikor a “de jó, minden van hozzá itthon” hangulatot megtörte az észlelt tejfölhiány, de megállás már nem volt, a cottage cheese kapott beugró szerepet. Nagy előnye, hogy bár relatíve sokáig tart az elkészítése, az “élőmunka”-igény minimális, kb. 5+3+3+3+5 perc, szépen lehet mellette dolgozni, gyerekezni, tornázni, akármizni.

Gondoltam, kivárom a holnapot a poszt megírása előtt, hogy tényleg puha marad-e másnap is, de ahogy most kinéz – “mama, ehetek még pogácsát? NAGYON FINOM!” -, ezt nem fogom megtudni :). Nota bene, az én krumplipürém nem a pozdorja típusú, elég sok benne a vaj, szóval ezt érdemes figyelembe venni.

Hozzávalók:

35 dkg krumplipüré (sok vajjal készítve)
10 dkg cottage cheese
5 dkg tej
1 tk. cukor
1 ek. só
50 dkg liszt
2,5 dkg élesztő
10 dkg kacsazsír
1 + 1 tojás (utóbbi a tetejére)

A cottage cheese-t és a tejet összeöntöttem, elkevertem benne a cukrot, mikróban kapott 1 percet melegedni, beletördeltem az élesztőt. Amíg a robotgép táljába kimértem a többi hozzávalót, meg is indult, nem kell szórakozni semmivel, összeöntés után 10 percig dolgozzon a gépállat. Utána hagytam 1,5 órát kelni ugyanott, majd lisztezett felületre kiborítottam, kábé centi vastagra kinyújtottam, és behajtottam felülről harmadát középre, a másik harmadát alulról rá, majd két oldalról ugyanígy. Letakartam, pihent 20-30 percet, utána ugyanezt újra megcsináltam, és még egyszer. A végén kb. 1,5-2 cm vastagra kinyújtottam a tésztát és kiszúrtam 4 centis pohárral, és megkentem a felvert tojással. A maradék tésztából már nem lehet olyan szépeket kihozni ismételt összegyúrás után, úgyhogy legközelebb egyszerűen csak késsel felvagdosom majd kockákra, nincs az sehol kőbe vésve, hogy a pogácsának kereknek kell lennie, így anyagveszteség nélkül és még gyorsabban felhasználható lesz a tészta, és azt hiszem, kipróbálom majd ricottával is. 180 fokon kb. 20-25 perc volt a sütési idő, két tepsinyi adag készült ennyiből. Gyönyörű magas, isteni puha lett, a holnapot már nem fogja megérni.

Dédi karamelles keksze

Még nem volt alkalmam boldog új évet kívánni, remélem, szépen alakul mindenkinek 2019, én végre elmondhatom, hogy kipihentem magam, feltöltődtem, és a jövő héten összekalapálandó Star Wars tortát leszámítva nincs most különösebb feszültség felém. Úgyhogy most belefér egy kis throwback a karácsonyi időszakra.

Ezt a kekszet 12 éve sütöttem meg először és akkor teljes eltökéltséggel úgy gondoltam, hogy utoljára, teljes csőd volt, kemény tészta, folyós töltelék – bár annak idején a té olvasóközönség remekül szórakozott rajta, ez pont az az eset, amikor előkerülnek a freeblog megszűnésének és a blog máshova átmentésére irányuló lustaságom előnyei 🙂 -, a végszó pedig az volt, hogy “nagymama receptje és az is marad”. Nagymamából időközben dédi lett, aki nem olyan régen mindörökké fennálló kekszsütési kötelezettségére fittyet hányva sajnos elhunyt. A keksz hosszú évek óta nem készült már. Aztán gyermekeim apja – akinek amióta ismerem, ez a kedvence – a karácsonyi vásáron azt mormogta, hogy szlovák standon vett egy példányt, ami kissé hasonlít a dédiére, de azért nem olyan. Kicsit töprengtem, hogy akarom-e magam elutazás előtt pluszban szívatni egy több napig készülő édességgel a szokásos évvégi bejgli- és egyéb sütési mizériák tetejébe, aztán arra jutottam, hogy úgyis mindig tátott szájjal rohanok a örülne neki karácsonyra, tervezzük be a táncrendbe. Kicsákányoztam a gép gyomrából a receptet, a dédi utólagos korrekcióival együtt, sűrűn fogtam a fejem, hogy mennyi amatőr hibát követtem el annak idején, és nekiálltam.

Hozzávalók:

A tésztához:
10 dkg kristálycukor
25 dkg porcukor
10 dkg vaj
50 dkg liszt
2 tojás
kk. szódabikarbóna

A mázhoz:
5 ek. tej
20 dkg porcukor
3 dkg kakaó
10 dkg vaj

A krémhez:
3 tojás
30 dkg kristálycukor
30 dkg vaj

1 zacskó kókuszreszelék

Első nap

A tésztához a kristálycukrot barnára pirítottam, hozzáadtam a vajat, a tejet, összeforraltam, hagytam kihűlni. A robotgépbe ment a liszt, szódabikarbóna, porcukor, két tojás és a kihűlt karamelles cucc, szépen eldolgoztam ragacsos, barna tésztává. Vékonyra kinyújtottam (kb. 1 mm-esre), kupicás pohárkákkal kiszaggattam kis korongokra és 180 fokon 12-15 perc alatt kisütöttem őket (még tapintásra kissé puhák legyenek), 4 nagy tepsi lett. A mázhoz valókat összeöntöttem, felfőztem, amikor langyosra hűlt, megkentem vele a kihűlt korongokat. Legalább egy éjszakát kell száradnia, szóval óvatosan azzal, hogy milyen vastag legyen a csokimáz.

Második nap

A krémhez a tojásokat és a cukrot vízgőz fölött sűrűre vertem habverővel, majd amikor teljesen kihűlt, a robotgéppel kikevert vajhoz öntöttem. Két-két korongot kb. centi vastagnyi krémmel összeszendvicseltem, és a szélét megforgattam a kókuszreszelékben (na jó, a gyerekek forgatták 🙂 ). Zárt dobozba sorakoztattam őket, mentek ki az erkélyre pihenni, két-három nap puhulás kell nekik ahhoz, hogy tökéletesen jók legyenek.

Harmadik nap

Sűrű reménykedés, hogy a németek ne vegyék el a reptéren a kézipoggyászból – mondjuk ha már nem Ferihegyről beszélünk, ahol azért is rádförmednek, mert nem raktad ki a gyerek Miki egeres játéktabletjét (“MONDTAM, HOGY A TABLETEKET RAKJÁK KI”), már jók az esélyeink – és kibírja a hazaút viszontagságait nagyobb szétesés nélkül, mindkettő sikeresen megvalósult, ment ki ott is az erkélyre.

Ötödik nap

A meglepetés jól sikerült :), a gyerekek meg én is szigorúan kiszámolva fejenként egy darabot vehettünk belőle kóstolni :D, a doboz utána villámgyorsan eltűnt a spájz legmagasabb polcára. Mint utóbb megtudtam, a dédié kicsit vékonyabb (legközelebb lefelezem a szódabikarbónát) és jobban kikente a csokit a széléig, de “ne változtass rajta, ez így pont jó”. Olyan lett.

Szalonnás-sajtos csomók

Miután a 160 centis, falhoz támasztott* tükör tőled öt centire teljes hosszával elemi erővel becsapódik a padlóra és öt méter sugarú körben minden pozdorjává zúzódott szilánkokkal lesz tele…

Máma már nem hasad tovább.

Karmaisten nem szarozik mostanság a figyelmeztető jelekkel, hogy kurvára ideje lenne pihenni az elmúlt két hónap után, és elsősorban töréskárokkal operál, a tükörtől a telefonomba tört töltőn át a megtört autóig. Eljött az a pont, amikor értek én is belőle :), úgyhogy kikészítettem a vörös körömlakkot, vettem magamnak egy pár fülbevalót, libamájat, szerdától szabadságot, visszafogom** magam a sütisütési terveknél, egy szekrénynél többet nem fogok összerakni a jövő héten, és lassan igyekszem fejben is letenni a listáimat. Legalább pár napra.

Ez a kis partifalatka nem az én projektem volt, céges rendezvényre quick win sós kellett – gyorsan kész van, egyszerű, finom, jól néz ki. De a sítáborból hazatért gyermekem második vacsoraként rávetette magát, ráadásul úgy tűnik, a svájci levegőn részben kicserélődött, mert nem elég, hogy a gruyére átment a szűrőn, de olyan felkiáltások hagyták el a száját, miszerint ő imádja az édes mustárt és a szalonnát. Miután a szemöldökömet visszahúztam a tarkómról, megígértem, hogy másnap estére megcsináljuk vacsorára, csak pattanjon le a másoknak szánt készletekről. S lőn. Ugyanitt felidézném a régi blogon megjelent szintén pofonegyszerű falatkát: leveles tésztalap felvert tojással megken, csíkokra vág, reszelt fetával megszór – ezekkel időt és energiát spórolhattok, mindkettő tök jó karácsonyra is.

Hozzávalók (egy tepsihez):

30 dkg kész leveles tészta (5 lapos)
1 ek. mustár
kb. 8 dkg füstölt szalonna
1 tojás
kb. 8 dkg reszelt gruyére
kb. 5 dkg reszelt parmezán

A tésztalapokból egyet – mert ugyan hallottuk, hogy egyesek imádják az édes mustárt, de a tapasztalatok alapján ennek mérsékelten hiszünk – megkentem mustárral, a többi négyet a felvert tojással, majd mindegyik lapot öt csíkra vágtam, megszórtam az apróra vágott szalonnával, a kétféle reszelt sajttal, majd egyenként két oldalról megcsavartam, hurkot formáztam belőle és a két végén nagyjából mellé-alá hajtottam. Ezt nem tudom jobban leírni, a csavarás után próbálkozzatok valami olyan formával, ami egy csomószerű állapotot eredményez :). 25 darab lett ennyiből, egy tepsit pont jól kitöltött. 180 fokos sütőbe ment 20 percre, a második adag gyorsabban sül, tessék odafigyelni.

*Költözés utáni átmeneti állapotok, várhatóan még kb. egy évig***.
**You know… relatíve :).
***Optimista számítások szerint.