Sítáborba kéne pakolnom a gyereknek, levinni kiürült költöztetődobozokat a garázsba, elmosogatni, elpakolni, ajándékot csomagolni, a képeket felhordani a garázsból, átrendezni a konyhapultot, tükröt felfúrni, kulcstartó szekrényt felfúrni, három adagot mosni és szárítani, fotózni nemkell cuccokat és feltenni a helyi “vigyétek el 20 percen belül ingyen” csoportba. Szerintetek?
Egen, inkább leülök receptet begépelni, aztán majd holnap főnixmadarazok.
Még mindig csiszolnom kell a túlélő ösztönömön, de annyira azért már futotta, hogy a – khm, rekordbevétellel zárt – nagy karácsonyi vásárt három nappal követő iskolai karácsonyra nem vállaltam be tortát, macerás sütit. A rutin ugye instant berúgja magát, és az első beígért tétel mindig a pattogatott kukorica. A sáskajárás csapása kutyafasza ahhoz képest, amit pár tucat kiskorú képes egy asztalon okozni, ahova kiteszel egy tál pattogatott kukoricát. Igazából minden mást már csak “szakmai önérzetből” vállal be az a hülye, akinek van, ember, de most már azért próbálok odafigyelni az energiaigényre is. A nagy szakácskönyv szelektálás közben határesetnek minősült a Nagy süteménykönyv, de végül arra jutottam, hogy a többségét már vagy megcsináltam, vagy a neten bármikor megtalálom legalább hasonló változatban. Ahogy átpörgettem, úgy egy recepten akadt meg a szemem, a marcipános malackákon, azt gondosan kifotóztam, hogy majd jól jön ez még, gyerekkompatibilisnek tűnik. A fotózásért kár volt, gugli barátom azt mutatja, a forrás feltüntetése nélkül nyilván oda-vissza megjárta már az interneteket a recept, de akkor legalább ti tudjátok, hogy honnan van. A margarint kilőttem, marcipánból kicsit több ment bele, a készítők pedig nem szeretik a mazsolát, úgyhogy azt lecseréltem díszítőcukorra. Hatalmas siker volt.
Hozzávalók:
0,5 kg liszt
25 dkg puha vaj
20 dkg marcipán
15 dkg cukor
4 tojássárgája
5 ek. tej + a kenéshez még kábé ennyi
egy üvegcse díszítőcukor
A hozzávalókat (értelemszerűen a kenéshez szükséges tej és a díszítőcukor nélkül) belehajigáltam a keverőtálba – a marcipánt kockázva -, a robotgépet ráeresztettem és sima tésztát dolgoztattam ki vele. Lehet vele rögtön is dolgozni, de szépen bírja az éjszakát is a hűtőben és a másnapi elkészítést, csak kicsit át kell gyúrni, hogy a vaj újra meglágyuljon. Kb. 2 mm vastagra kinyújtottam a tésztát és jöhetett a gyerekmunka, a kiszúrás-összerakás-díszítés. Minden malachoz kell két nagyobb kör (kb. 4 cm átmérőjű), és egy kicsi (kb. 2 cm átmérőjű), de nyilván lehet kisebb méretekkel is dolgozni. Figyelem! Praktikus nem vékony falú üvegpoharat használni a nagyobb körhöz, de ha már, akkor a beleragadt tésztát érdemes óvatosan (sóhaj) és türelmesen (sóhaj – FOG – Fantastic Opportunity to Grow) mondjuk késheggyel kipiszkálni és nem a pohár szélét odacsapkodni a gyúrófelülethez. Ez jelentősen gyorsítani fogja a munkát, amennyiben nem kell üvegszilánkokat kicsipegetni a tészta mellől és a pofánk se fog égni az okozott kárért. Egy nagyobb kört kettévágtam, ezt a másik nagyobb körre illesztettem a malac füleinek, a kis kör lett az orra, és elvileg malaconként 4 db gyöngycukor a szeme és az orrlyuka, gyakorlatilag pedig a “csináltam neki hajat is, ugye, milyen cuki lett?” projekt kicsit felszaporítja a felhasznált díszítőcukor mennyiségét. Tejjel lekentem, 180 fokos sütőben kb. 15 perc kellett nekik, két tepsinyi lett belőle.
A csokit, vizet és cukrot vízgőz fölött összeolvasztottam. A torta tetejére tettem akkora tálkát, aminek átmérője kb. 4-5 centiméterrel kisebb mint a tortáé. A langyossá hűlt csokimázzal bevontam a tortát, díszítettem a pisztáciával és még dermedés előtt rá kell tenni a Mozart-golyókat is. Végül dermedés után leszedtem a tálkát a tetejéről, a baracklekvárt egy kevés vízzel higítottam, összeforraltam és rászűrtem a tálka által “védett” körlapra. És kész is van :). Nagyon tömény, de mindenkitől, aki kóstolta, csupa dicséret jött :).
