Kuszkuszmorzsa

Nehéz pontosan belőni, de úgy 2018 óta vezetem, hogy milyen könyveket olvasok. Valamikor szintén ebben az évben elkezdtem a megnézett TED-előadások címét és előadóját is rögzíteni. Tavaly novemberben a műfajok szerinti csoportosítás helyett váltottam havi bontásra, és a listára decembertől rákerültek a podcast epizódok is (színkódokkal szépen, ahogy a csillag megy az égen – zöld a könyv, kék a TED, piros a podcast!). Na ez így most nagyon pöpec, messziről kiugrik, hogy miként hullámzik ez a három az aktuális érdeklődési körömben/türelmemben/időmben. Március-áprilisban a korai karanténidőszakkal a TED-ek törtek előre nagyon, maximum 20 perces bármire volt idegzetem, a május viszont már piroslik, és a könyvek is sűrűsödnek végre. Szépen beálltak ezek a hétvégi délelőttök, második kávéval ágyban horgolás-kötögetés, közben podcast (Armchair Expert, Unlocking Us, The Happiness Lab – mindet nagyon ajánlom, tervben még a Where should we begin és az On being), kismajmok tévéznek, simulás ezerrel. Az egyetlen probléma ilyenkor az ebédfőzéshez való felkászálódás szokott lenni, mert ha belefeledkezek és fél 12-re jutok konyhakész állapotba, akkor azért a tervezett császármorzsa pusztán az órányi előkészületi idő miatt ugrik. Úgyhogy ma ilyen körülmények között rövidítéseket keresnem kellett, és így találtam ki, hogy akkor pörgessük meg kuszkusszal a történetet. Nagyon jó lett, apróbb rögökkel, mint a császármozsánál, és sokkal hamarabb elkészült.

Hozzávalók:

13 dkg kuszkusz
1,3 dl víz
2,5 dl tej
10 dkg liszt
1 ek. vaníliakivonat
3 tojás
13 dkg cukor
1 citrom héja (ha van, nekem most kimaradt, de kicsit hiányzott)
7 dkg vaj

A kuszkuszt felöntöm a forró vízzel és lefedve állni hagytam, amíg a tej felforrt. Utána ezt is ráöntöttem a forró tejet is, és 5 percig állni hagytam, majd rászórtam a lisztet és átkevertem, a vaníliakivonattal egyyütt. Már nem fedtem vissza, hogy hűljön. A tojássárgákat a cukorral habosra vertem, és a langyos kuszkuszos masszához kevertem. Végül jött a keményre felvert tojásfehérjekupac is, amit óvatosan hozzáforgattam. A vajat nagyméretű serpenyőben megolvasztottam és felforrósítottam, belekotortam a masszát, és fakanállal óvatosan, folyamatosan mozgattam, tördeltem, amíg megpirult és kis darabkákra esett. Házi baracklekvárral pusztítottuk.

Sajtos-vajas kifli

Úgy lenne az igazi, ha ott figyelne mellette a kovásszal teli üveg és a dalgona kávé :), de egyelőre ezeknél kitartok hősiesen! 😀 (Pontosan tudom, hogy mennyivel nőne meg a kenyérfogyasztásom, ha megint nekiállnék kovászolni, úgyhogy bármilyen csodás cipókat is látok, nem kívántam rá a sütésre. A kávé még lehet, hogy egy unalmas délutánon bekövetkezik, de a permanens home office egyik előnye, hogy nem kell neszkávét inni, semmilyen formában nem kívánom.) A kiflivel viszont “elbuktam” – egyrészt egy rakás barát süti és sajnos dokumentálja is őket mostanság, nekem meg csorog a nyálam, másrészt az egész nyilván az anyám hibája (de hát ugye mi nem? 😀 ). Már két hete gyanút fogtam, mikor az aznapi baranyai híradása élén az ismét kapható hipó és élesztő állt; a második tételtől szaladt világgá a szemöldököm, tekintettel arra, hogy az elmúlt 42 évből egyetlen alkalomra sem emlékszem, amikor bármi kelt tésztás cuccot sütött volna. Minek az élesztő, főleg minek FÉL KILÓ belőle??? Hát kizárólag olyan kiszerelés volt, no problemo, lefagyasztotta öt dekánként, “csak biztonságból kell”, mert ő nem eszik pékárut, apámnak azt a kevés rozskenyeret, amit enged az orvosa, elég hetente egyszer megvenni. Aham. Biztonságból fél kiló. Az otthoni biztonsági lisztmennyiségre rá se mertem kérdezni ezek után :D. Na, két napja rámírt, hogy kérek-e kiflireceptet, mert kipróbált egy tuti 12 darabosat (?!?!?). Egyrészt örülünk, hogy fogy az élesztő, meg addig is otthon vannak, amíg megy a sütő, másrészt elkezdünk aggódni az apámért, aki két nap alatt eltüntette az említett, számára bőven illegális mennyiséget… Mindenesetre a karanténkifli áttörte anyám több évtizedes kelt tészta falát, felsőbb erőhatalmakkal pedig nem száll vitába az ember :), főleg nem friss élesztő beszerzése után. Úgyhogy jött, aminek jönnie kellett, rászántam magam a kiflisütésre. Volt még itthon reszelt emmentáli, attól már szabadulni akartam, így egy sajtos változat készült.

Hozzávalók:

43 dkg liszt
2,5 dkg friss élesztő
2 dl tej + a kenéshez
1 tk. cukor
1 ek. só (nekem gyenge finomsóm van, darabosabb vagy erőteljesebb típusokkal, óvatosan, először fél ek-val érdemes megnézni a tésztát)
20 dkg olvasztott vaj
5 dkg reszelt emmentáli

A tejben elkevertem a cukrot, felmelegítettem kicsit a mikróban, beletördeltem az élesztőt, hagytam, amíg felfut, és örültem, hogy épp nem a lányom science órai kísérleteire kell eltapsolnom. A többi hozzávalót a sajt kivételével a robotgép keverőtáljába mértem, majd hozzáöntöttem az élesztős tejet és a dagasztókarral pár perc alatt szép tésztává dolgoztam. Amíg befejeztem az ebédfőzést, hagytam 15 percet állni, majd kettéosztottam, a felét vékony körlappá nyújtottam, négybe vágtam, édes jó Lajosom, megszórtam a reszelt emmentáli felével és a körcikkek széles részétől feltekertem, kifliformára hajlítottam, majd megismételtem a tészta másik felével. Én kenésre nem szoktam egy tojást eltapsolni, jó lesz erre a tej is. Továbbá nem szeretem a sütőlapot se mosogatni, úgyhogy bepasszítottam mind a nyolc félholdat egy lapra. 200 fokos sütőben kb. 20 percig sült, aranybarnára. Frissen a legjobb, amikor nyúlik benne a sajt, legközelebb kipróbálom úgy, hogy parmezánt is reszelek az emmentálihoz.

Update: a lekváros változathoz 1 zacskó vaníliás cukor a tésztába, a sót levettem nagy csipetre, és házi baracklekvárral kentem meg a kisebb cikkelyekre vágott tésztát, így 2×12 kisebb kifli lett. Most épp volt maradék tojás, azzal kentem le. Ez is nagyon finom!

Tom kha(rantén) gai

Így az ötödik hét magasságában ma a kis hótopánom betetőzött a gyereksétáltatással. Valahogy sose sikerül sima ügyként lebonyolítani. Minden nyomorult nap vinnyogás van, hogy “de miéééééért kell kimenniiiiii?!” a vakító napsütéses 20 fokba, büdös kölykök, sírjon a szátok, tényleg. Ha ezen átkínlódjuk magunkat, akkor jön a dilemma, hogy akkor görkori vagy roller. Az előbbit azért szeretem, mert akkor szétszedik a kezemet a lejtőkön és az emelkedőkön, márpedig itt 25 méternél hosszabb sima vízszintes szakasz nincs, az utóbbit meg azért, mert hamar eltűnnek a szemem elől. És bár tempós sétával megyek, a rollert utolérni azért futva is szép meló. Nyilván van a kombinált verzió is, amikor egyik az egyikkel, másik a másikkal – legjobb. És ha végre elindultunk, akkor jöhet Az Útvonalválasztó Mizéria. Szerencsére van több csendesebb bicikliút a közelben, de ugye melyiken hol jönnek a lejtők, az nem mindegy, meg egyáltalán, bonyolult összefüggések ezek, hogy jobbra vagy balra bármelyik kereszteződésben: egyik nap az egyik választ és a másik fintorog, a másik nap fordítva. Elvileg van mamanap is, de ezt megvonták tőlem, miután a racionalitás jegyében mindegyik útvonalba belepiszkáltam :D. Na és ha a kiválasztott közlekedési eszközzel elindulunk a belőtt útvonalon, akkor utána már csak felváltva kétpercenként jön a “hány perce jöttünk el?”, merthogy a legalább félórát ők maximum félóraként próbálják interpretálni… Úgyhogy ma a 18. perc magasságában, amikor elhangzott az egyik szájából, hogy a másik direkt gonosz, mert a Nagy Emelkedős Útvonalt választotta, mikorpedigésegyáltalán, akkor hazahajtottam őket és közöltem, hogy én most idegnyugtató főzésbe kezdek magamnak, mindenki tűnjön el a közelemből.

A tom kha gai március elején, az utolsó utamról hazajövet került volna megfőzésre, de aztán nem úgy alakult az élet. Utána pedig elsodortak az első karanténhetek feszült villámbevásárlásai, nemigen foglalkoztam azzal, hogy egy konkrét receptre rákészüljek, főleg nem egy thai levesre. Most egy-két dolgot bedobtam a pénteki nagybevásárlás során, de a nagyon spéci hozzávalókat – citromfű, ugyanmár… – nem keresgéltem. A koriander hiányzott belőle, az sajnos a balkonkertben kidöglött, de majd legközelebb, és a lime-ot se kutattam fel. A hozzávalókat tessenek rugalmasan kezelni, ami van, van, ami nincs, nincs, lehet másik paprika, másik curry paszta, másfajta hús, másfajta gomba, sima bazsalikom – karanténilag ahogy megyen. Ez a két recept volt az alap, aztán szokás szerint egyszerűsítettem és gyorsítottam.

Hozzávalók:

0,5 kg csirkemell
1 ek. kókuszzsír
1 konzervdoboz kókusztej
7,5 dl alaplé
1 vöröshagyma
3 gerezd fokhagyma
10 g friss gyömbér (egy nagy karika egy tekintélyesebb darabról)
1 kaliforniai paprika
0,5-1 chilipaprika
2 ek. thai vörös curry paszta
20 dkg barna csiperke
2 szál újhagyma
2 ek. nádcukor
1 ek. Worcestershire szósz
2 ek. citromlé
nagy marék rizstészta
fél marék thai bazsalikom
pár levél menta (ha van koriander, az jobb)
só, bors

A felolvasztott kókuszzsíron megpirítottam a hagymát és az apróra vágott fokhagymákat. Ment rá a szintén apróra vágott gyömbér, a curry paszta, majd a felkockázott, megsózott csirkemell. Jól átforgattam, mikor kifehéredett a hús (igen, tudom, a piros szószban, you know what I mean), hozzákarikáztam a chilipaprikát, az apróra kockázott paprikát és a nagyobb darabokra vágott gombát és borsot őröltem rá. Felöntöttem a forró alaplével és a kókusztejjel, majd felforraltam, és közepesre levett lángon 15 percig főztem. Ment bele a a nádcukor, az apróra vágott újhagyma, a Worcestershire szósz, a citromlé, majd a rizstészta és a zöldfűszerek, és le is kapcsoltam instant a lángot. Mire elkészült, én is lenyugodtam, ez gondolom akár holnapig is ki fog tartani.

Bejgliffin

Ez egy kis time travel hónapokkal ezelőttre. Még a karácsonyi bejglisütési lázban jutott eszembe, hogy ugye a cél mindig a kevés tészta – sok töltelék kombináció kimaxolása, és érdekes kísérlet lenne ezt muffinformában megpróbálni. Bár Dórától régóta tudjuk, hogy van az az összeg, amennyiért korpásodik az ember haja, nem éreztem azt, hogy erre az ünnepi időszakban én bárki kedvéért hajlandó lennék. De úgy mocorgott a fejemben a gondolat, hogy majd a nyugalmas januári időszakban. Aztán a szülinapi tortaáradat ezt is elsodorta. Sebaj, jó lesz ez februárban is, úgyis utálom az olajban sütést, farsangi fánk helyett farsangi bejgli. De a február is sűrű lett, aztán utána jött a munkába fulladós március eleje, ami lockdownba torkolt és túlélő üzemmódba. Az április viszont kezdi meghozni a babrálás-alkotás vágyat, na meg a házbeli sütibarterben is én voltam a soros a hétvégén, úgyhogy a tettek mezejére léptem. Éva tökéletes bejglireceptjét használtam hozzá, melegen ajánlom “sima” bejglire is, de erre is szuper.

Az alaptészta fele mennyisége 24 db bejgliffinre – légyszilégyszilégyszi értékeljétek az elnevezést! 😀 – elég, ha menet közben elfogy a türelem, akkor lehet 12 + 1 tisztességes bejglit is alkotni belőle :), ez esetben a tojás másik fele a rendes tekercs megkenésére felhasználható, ha nem erre kerül sor, akkor csapjuk el rántottába. Én a jelenlegi ínséges időkben egy zacskó darált mákot használtam el 12 darabhoz (tehát a lenti töltelékmennyiséget feleztem), a másik fele a gyerekek kérésére lekváros lett. Lehet kísérletezni bátran mindenféle töltelékkel, a folyósabbak alá fél teáskanálnyi zsemlemorzsa vagy darált dió nem árt mindegyik kosárkába. Eredetileg valahogy sokkal macerásabbnak tűnt, hogy a muffinformákkal szórakozzak, de mivel nincs háromszoros kelesztés, valamint rövidebb ideig is sül, így valójában jóval gyorsabban kész lesz. És nem reped ki!

Hozzávalók:

A tésztához:
0,5 kg liszt
5 g friss élesztő
10 dkg vaj
7,5 dkg kacsazsír
4 dkg porcukor
fél tojás (mérlegen kimérjük, felverjük és így átöntjük a felét a tésztába)
1 dl tej
1 tk cukor

A töltelékhez:
40 dkg darált mák
26 dkg cukor
2,5 dl víz
1 alma
1 citrom héja (ha van)

Először megcsináltam a tölteléket, hogy legyen ideje kihűlni: a cukorból és a vízből szirupot főztem, és felöntöttem vele a reszelt almával kevert mákot. Ha a fele mennyiséghez reszelünk héjastul egy egész almát, mint ahogy azt koronavírus idején erősen konyhai figyelemzavarossá vált szerzőnk tette (és természetesen a legvégén lett gyanús, hogy kicsit mintha sok lenne ez ennyibe), ne habozzunk kicsipegetni a masszából a feleslegesnek minősített reszeléket, a játék kedvéért a lehető legkevesebb mákveszteséggel (ne kapjunk agyvérzést! mindfulness! flow!). A citromhéj jó lett volna bele, de csak ezért ne menjünk el a boltba, én se tettem.

A teáskanál cukorral elkevertem a tejet, mikróban 30 másodperc alatt megmelegítettem, majd beletördeltem az élesztőt. Amíg felfutott, addig kimértem a többi hozzávalót a KitchenAid táljába, beleöntöttem az élesztős tejet, és rábíztam az egészet a robotgépre. 2 órára ment a tészta a hűtőbe, majd feleztem (egy tepsihez) és kinyújtottam vékonyra. Megnéztem a muffinpapírokat, kerestem egy akkora edényt, ami kábé megegyező kerületű velük, és azt rajzoltam körbe késsel a tésztán. Szépen papírostul belenyomkodtam a formába, majd belekupacoltam a mákos tölteléket. 180 fokon 23 percig sültek. Valami isteni mákbomba lett a végeredmény!

Banánpalacsinta

Drága macinacis csapataim a kollektív szopórolleren – kicsit ide is kiterjesztem a csápjaimat. A lockdown bezárt a lakásba – ahogy a kisebbik fogalmazott: “itthon maradunk a rabságban” 🙂 -, ezt én online kicsit az FB meg az IG tevékenység “nyitásával” kompenzálom, maradva azért főleg a konyhai vonalon, hiszen ez lett az egyik központi kérdés az életünkben. Más körülmények között, feszültség-, munka- és tanulásmentesen biztos klassz lenne ez, ha lehetne alkotni meg elmélyedni szakácskönyvekben, nézegetni vonatkozó videókat, de én most nem élem meg pozitívan, hogy kifejezett – sőt, intenzív tervezést igénylő – feladattá lépett elő a főzés, és így a harmadik hét végén már bátran mondhatom, hogy das ist ein púp a hátamon. Úgyhogy most némi önhangulatjavító intézkedésként megpróbálok úgy tenni, mintha még meglenne a bloggerénem a régi időkből és lenne energiám kísérletezni és csak úgy, örömből főzni. Valami fertegetes nagyívűt, nyilván, hisz karantén idején ilyenekre nyílik lehetőség :). Én kérek elnézést.

Surprise, surprise: a két kölyök válogatós, és bár a felelős szülő önimázsom részeként próbáltam párszor felemelő szentbeszédet tartani a koronavírus és az otthoni étkezésen való változtatás témakörben, gondolom mindenki sejti, micsoda hihetetlen eredményeket hoztak ezek a kísérletek. Két- (horribile dictu) háromfélét viszont nem vagyok hajlandó produkálni, úgyhogy erős a küzdelem azon a mezsgyén, amit még befogadnak, de nekem is jó, változatos és nem marad belőle túl sok maradék. Ez utóbbi is elég fontos, nem szeretném se három napig ugyanazt enni, se kidobni a megmaradt kaját. Arra szerencsére elég hamar rájöttem, hogy a “két felnőttre főzök” még mindig túllövése a fogyasztásuknak, ez már lecsökkent “másfél felnőtt” mennyiségekre (és még ezek is néha kitartanak két napig). A szűk termék-keresztmetszetet nem meglepő módon a zöldségek jelentik, de a gyümölcs is erősen alma-eper kombóra csökkent. A banánt el lehet csapni eperturmixokba, de ezekre – az eper miatt – csak bevásárlós napokon kerül sor, tehát 7-8 naponta egyszer, viszont a bancsi eláll és fagyasztható. Úgyhogy tetszik, nem tetszik nekik, veszem, és keresem a csempészési lehetőségeket.

Ez a recept eredetileg a dietetikusomtól jött, egyszerűsített formában, de néha nagyon szétfolyós lett a végeredmény. Most sikerült összerakni a tökéletes állagot, úgyhogy gyorsan rögzítem is. Glutén- és laktózmentes.

Hozzávalók:

2 közepes banán
2 tojás
4,5 dkg aprószemű (gm) zabpehely
1 tk. porcukor
2 ek. rizsliszt (vagy sima)
sütéshez olaj

A banánt gyerekmunkással szétnyomkodtattam egy villa segítségével, elengedve fülem mellett a “mi ez a barna benne?” és hasonló konstruktív kérdéseket. A tojásokat felvertem és beleszórtam a zabpelyhet, tíz percre félretettem, majd összekevertem a banánmasszával, a porcukorral és a rizsliszttel. Az olajból kevesebbet öntöttem a serpenyőbe, mint mondjuk rántott hús sütéséhez, és evőkanálnyi kupacokban mindkét oldalán aranybarnára kisütöttem a lepénykéket – ebből a mennyiségből 13 db lett.

Lelkes közönségünk visszajelzései:
– Érzem benne a banánt…
– Fura… de végülis Nutellával elmegy az íze.

Spenótos-parmezános édesburgonya-torta

Nagyon szeretem az évtervezéseket, a YearCompass évek óta a barátom, próbáltam még egy-kettő másikat is, de azok nem jöttek be ennyire. Számomra van egy erős varázsa annak, hogy december utolsó napjaiban átgondolom, ami mögém került és próbálok laza terveket készíteni a következő 365 napra. Így, hogy írásos nyoma van évek óta, külön érdekes visszalapozni és látni, mennyi minden változott, milyen íveket írnak le a terveim, mi nem jött össze, mi igen, mi az, amit csak “hát mi vesztenivalóm van?” alapon lefirkantottam és lőn meglepetés, és mi az, amit nagyon szerettem volna, de kukapozitív maradt. Idén a szokásos gyakorlatot kiegészítettem egy új mókával: Gretchen Rubintól vettem a “20 dolog 2020-ra” listát, amit az év eleji bécsi kis utamon rakosgattam magamban. Vidám program, komoly program, fontos program, “miért ne?” program, egyszeri, heti, havi elképzelések, mindenfélét összegyűjtöttem, amikről úgy gondoltam, hogy az idei év jobb és főleg fókuszáltabb lesz tőlük. Nem, nem fogadalom egyik se: ami nem jön össze, attól nem fogok álmatlanul forgolódni éjszakánként, viszont az önismeret nem áll rosszul: amiket kitaláltam, azok eddig az elmúlt kábé két hónapban szépen működnek, jól sikerülnek, örömöt okoznak és visznek arra, amerre én szeretnék haladni. Miután precízen és színesben kidolgoztam ezekhez a nyomonkövetési terveket – igen, igen, ilyenjeim is vannak… -, felvillant emlékeim közül egykori matektanárnőm, aki annak idején lehetőséget biztosított, hogy az évvégi jobb jegyért írjak dolgozatot, ami nyilván szarul sikerült, sajnálkozott is. Aztán legnagyobb meglepetésemre mégis a jobb bukkant fel a bizonyítványomban – azt mondta, gondolkodott rajta később, és olyan szépen köszöntem meg a javítási lehetőséget, hogy megadta végül :). Hát, ez azóta is patent így működik, hogy a számok nem, a szavak igen 🙂 – szívós munkával csak sikerült egy 6+6+6+4-es = 22-es listát összeraknom…

Na, az egyik ezek közül az eddig véletlenszerűen beiktatott húsmentes napok rendszerbe rendezése, az egyszerűség kedvéért Húsmentes Hétfőkre. Január 6-án, az első idei munkanapomon behaladtam a céghez, szépen vittem a tízórait, az ebédet, az uzsonnát, minden tiptop vega, éppen csak a mennyiségeket mértem el, úgyhogy késő délután már kopogott a szemem és vettem gyorsan egy szendvicset a büfében. Kellett utána még egy félóra, de egy “ÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓ A KI-BEBASZOTT KURVA ÉLETBE!!!” felkiáltás mellett csak realizálódott, hogy szemrebbenés nélkül sonkásat tömtem az arcomba… Azóta ilyen hibát nem követtem el, jobban odafigyelek, és még precízebben előkészülök a hétvégéken. Ez a “torta” is egy hétfőre készült, de elsőre nem lett tökéletesen olyan, amilyen a fejemben megterveződött, most viszont már igen. Lehet köretként is enni, grillezett csirkemellhez is nagyon finom volt, de önmagában is tökéletes. Rizsliszttel gluténmentes, de ha ez nem szempont, nyugodtan lehet sima búzaliszttel vagy tk. liszttel is készíteni.

Hozzávalók:

80 dkg édesburgonya (kb. két termetes példány)
20 dkg skyr vagy tejföl
5 dkg reszelt parmezán
2 tojás
3 dkg rizsliszt vagy másfajta liszt
3 dkg vaj + a forma kenéséhez
3-5 dkg reszelt gouda
egy nagy maréknyi spenót

Az édesburgonyát héjában megfőztem, fogpiszkálóval ellenőriztem a belsejét, hogy jó-e már. Lehúztam a héját, sütőpapírral bélelt, vajjal kikent 18 cm-es tortaformát kiraktam a belőle leszelt vastagabb (kb. 3 mm-es) karikákkal. A többi krumplit a vajjal alaposan összetörtem, hozzákevertem a skyrt, a reszelt parmezánt, a lisztet és a két tojást, csinos narancssárga krumplipürészerű masszává. Ennek kábé a harmadát rákanalaztam a krumplikarikákra, egyenletesen szétterítettem rajta a spenótot, majd a kétharmad masszát is rákentem. A tetejére reszelt goudát szórtam, és 200 fokos sütőbe tettem 25 percre, majd még néhány percre a grill alá.

Dupla parmezános rudak

Ilyenkor illik még mondani, hogy BÚÉK? Vagy bikkmakk? Vagy valami? Szóval hosszú hallgatás, sütésekben (túlságosan is) gazdag évvége, lassan simuló évkezdős idegrendszer után integetek innen a még meglévő kedves olvasóknak, és hoztam egy jó kis receptet nekik. A kilométerdús családlátogatós körök egyikében felbukkant a nagynéném is, aki a bejglimérgezés-közeli állapotokat úgy gondolta enyhíteni, hogy a rendelkezésre álló zserbóválasztékot megduplázta, továbbá kirakott az asztalra egy doboz szezámmagos sós rudacskát. A cukorsokk határán az ember (értsd: az egész család kollektíve) nyilván a sósért nyúl. Csak egyet, ugye. Aztán még egyet. És még egyet. És még egyet. És hopp, hát nem elfogyott az a doboz tíz perc alatt? Anyám leírta gyorsan a receptjét, kérdezte, hogy nekem is kell-e, dehogy, jó a memóriám, megjegyeztem. Máskor karácsonyi hadiállapotok idején nem arcoskodunk, tudomásul vesszük az egyébként remekül működő rendszereink fennakadásait, és akkor nem kell a kifinomult “mintha azt mondta volna” módszerekkel küzdve reprodukálni a dolgokat (mert nyilván nincs pofám anyámra ráírni – ha már bukta, legyen emelt fős bukta!). A receptet amúgy is első hallásra ricottára akartam optimalizálni, egyszerűbb, mint túrót szerezni az orosz boltból, parmezánból pillanatnyilag a házbeli barternek köszönhetően mintegy fél évre el vagyunk látva, úgyhogy más lett, mint az övé, de nagyon-nagyon finom.

Hozzávalók:

30 dkg liszt
25 dkg ricotta
25 dkg vaj
1 tojás
5+5 dkg reszelt parmezán
tk. só

A lisztet, ricottát, puha vajat, tojássárgáját, sót, 5 dkg reszelt parmezánt beszórtam a robotgépbe, villámgyorsan lágy tésztát dolgoztam össze belőlük. Lisztezett felületen kinyújtottam kb. 3 mm vastag nagy téglalappá, a nagy sütőlap méretében, és óvatosan áthelyeztem a szilikonlapra. Ha a pizzavágó nem tűnt volna el az elmúlt 7 év 3 költözésének valamelyike során, azt használtam volna, ennek hiányában késsel vagdostam be a tésztát kb. centi széles csíkokra a rövidebb oldalával párhuzamosan, és keresztbe háromba, édes jó Lajosom. A tojásfehérjét kissé felvertem villával és megkentem vele a tésztát, majd megszórtam a másik 5 dkg reszelt parmezánnal. 180 fokos sütőben (amióta nemrég láttam a zseniális George Carlint a témában (is), azóta az előmelegítettet igyekszem kihagyni a szókincsemből 😀 ) kb. 15 perc kellett neki, amíg a parmezán szép pirosra nem sült. Kihűlés után lehet az előre bevágott vonalak mentén felvágni.

Erdei gombakrémleves parmezán ropogóssal

Puzzle időszak jön: összerakni a szétcsúszott dolgokat. Nincs dráma, de nem is igazán jó most a bőrömben – elengedések, átgondolások, újratervezések vannak folyamatban, és hát nem lehet tovább halogatni eddig remekül elpakolt teendőket se. Na jó, azért még lehet egy poszt erejéig csak megjátszom :), főleg, hogy ez egy isteni, lélekmelengető leves, ami ráadásul egy nagyon kellemes estéhez visz vissza. A baráti vacsora menüjének kialakítása úgy indult, hogyaszondja pasi közölte: a gyerekei nem szeretik a gombát, úgyhogy akkor itt a kiváló lehetőség végre gombalevest enni. Ezek után töprengtem egy ideig, hogy áruljam-e el: én se vagyok a gomba nagy barátja :D, de aztán arra jutottam, próbálkozzunk meg vele. Végülis ahányszor elhagyja a számat a “DE LEGALÁBB KÓSTOLD MEG!” egy héten, akár mutathatok példát is :). A BBC Good Food receptjét rántottam elő alapnak.

Hozzávalók:

25 dkg rókagomba
20 dkg portobello gomba
4 dkg szárított erdei gomba
8 dl zöldség- vagy húsleves alaplé
5 dkg vaj
1 gerezd fokhagyma
1 kisebb salotta
2,5 dl 30%-os tejföl
1 ág oregánó

3-5 dkg reszelt parmezán
pisztácia

A szárított erdei gombát felöltöttem 2 dl forró vízzel. A vajon megdinszteltem az apróra vágott hagymát és a fokhagymát, majd rádobtam a rókagombát és a nagyobb darabokra vágott portobellót, kicsit átforgattam, és két perc múlva hozzáadtam a szárított erdei gombát, levével együtt és az alaplevet. 15 perc után belecsipkedtem az oregánót, hozzákevertem a tejfölt, a hőt lekapcsoltam alóla és leturmixoltam. A következő lépés idő bővében alkalmazandó: sűrűbb szűrőn átpasszíroztam a levest, így lágyabb lett, a fennmaradó sűrűje pedig kenceként hasznosítható, de ha ez kimarad, akkor is nagyon finom lesz a leves.

A parmezánropogóshoz a reszelt parmezánból kb. evőkanálnyi kupacokat raktam sütőpapírral bélelt tepsibe, egymástól kb. 3 centis távolságokra, 200 fokon 4-5 perc kell neki, amíg szétterül, csipkésedik és megpirul. Hűlés közben szilárdul, azt meg kell várni, aztán lehet a leveshez tálalni pisztáciával együtt. Nekem nem hiányzott hozzá levesbetétnek crouton, de ha nincs idő ropogóst gyártani, akkor hajrá azzal.

Nagy sikere is volt, olyannyira, hogy magamnak is legyártottam múlt héten itthon :).

Az alkoholrúl

(tldr;)

Pelikán József: 1942-ben ismertem meg Dániel Zoltánt. Egy ismerősöm, név szerint Galván Tivadar mutatott be neki, aki az autógyárban dolgozott. Akkor még nem sejtettem…
Bíró: Mit nem sejtett?
Pelikán József: Hogy békaemberekkel fogok találkozni.
Bíró: Álljunk meg egy pillanatra! Az később volt.
Pelikán József: Később.

Hát, valahogy én is így vagyok Sáringer Zoltánnal, mínusz a békaemberek 🙂 (bár Zolit ismerve simán lehet, hogy egyszer egy #Backstage során még ők is előkerülnek 🙂 ). Az első, 1942-es hosszú évekkel ezelőtti beszélgetéseink során még nem sejtettem, hogy mennyi új kirakódarabot kapok tőle az alkohollal kapcsolatban – nagy és fontos ajándék volt, köszönöm ezúton is! -, eleinte csak az akaraterejét csodáltam, ahogy kimászott abból az iszonyú gödörből, meg gyakorlati tennivalókat adott (amikor úgy főztünk, hogy neki is, figyeltünk ezerrel, nehogy egy csepp alkohol is kerüljön az ő levesébe/szószába), de menet közben rengeteg új információt is beszereztem az alkoholizmussal, az AA-val és az ivással kapcsolatosan, amiket kívülállóként kvázi hátradőlve elraktároztam. Aztán azért jelentkeztek más hatások is. Ahogy az ő szeme kiszúrta, hogy egyesek többet isznak a kelleténél és erről visszacsatolt, valahogy én is jobban elkezdtem ezeket a jelenségeket észrevenni, pl. hogy kinek a fényképén van mindig borospohár, milyen tempóban ürülnek bizonyos üvegek. És a mások megfigyelése mellé elég hamar becsatlakozik az önmegfigyelés is.

Zacher Gábor szerint kb. 800.000 alkoholbeteg van évente Magyarországon, és az éves alkoholfogyasztási adatokban tartósan a top 10-ben vagyunk a világranglistán. Vagyis kábé minden családba jut egy alkoholista – hozzánk is “került”. Sokféle emléket őriz fejben az ember, többnyire képeket, “filmeket”; illatokat, ízeket és hangokat kevésbé. A ritka hangemlékek egyike gyerekkoromból a bárszekrény mágneses zárának jellegzetes csattanása. Sima nap vége egy jugoszláv Napoleon konyak, stresszes nap vége kettő. Érzelmi emléknek nagyon erősen megmaradt, hogy milyen büszke voltam anyámra, amikor nagyapámnak a párizsi útjáról olyan ajándékokat hozott, amiknek semmi közük nem volt az alkoholhoz. Egyik barátnőm szociális munkásnak tanult, beszélgettünk annak idején a tanulmányai kapcsán az alkoholról is – nagyon megmaradt az a mondata, hogy a napi egy sör már függőség. Megtalált később az az információ is, hogy a függőségre való hajlam (részben) örökletes, és bizony ennek észleltem jeleit. Soha nem voltam nagyivó, se bulizós típus, egyetemen se, berúgás volt, ivás megesett, de nem volt a mindennapjaim része az alkohol, később se. De azt megfigyeltem, hogy ha veszek egy hatos sört, az el fog fogyni, mégpedig úgy, hogy hat egymás utáni nap egy üveg, kihagyás nélkül (ugyanez remekül működik doboz macaronnal, tábla csokival és bármivel is 🙂 ). Az abstainer vs moderator felosztásban nem kérdés, hogy én abstainer vagyok, és ez a felismerés sokat segített az elmúlt években ezen a vonalon is (értsd: nem veszek hatos sört, csak egy üveget, ha megkívánom), továbbá a gyerekek miatt sose kerülhetek döntésképtelen állapotba (mi van, ha bármi egészségügyi gebasz beüt?), és a heti 4-6 óra sport mellett önkéntelenül is visszaszorult az amúgy sem túl nagy alkoholfogyasztás.

De volt, és egyre inkább tudatosodott, hogy időnként automatizmusként jelentkezett (pl. munkahelyi búcsúztatókon a habzóbor, hazautazásokkor a “megérkező sör”), hogy bizonyos társaságban nem mondok rá nemet, és emiatt egy ideje gyakrabban és könnyebben bontódott egy-egy üveg bor vagy pezsgő, hogy beszivárgott az életembe a mommy wine culture (“…wine has practically become the must-have accessory for modern motherhood”), hogy használom “önjutalmazásra” és stresszoldásra egyaránt. Ezeket elkezdtem rakosgatni magamban, aztán tavaly a párommal megcsináltuk a Száraz Novembert, amely ráadásul a nők alkoholizmusát helyezte középpontba. Érdekes élmény volt puccos étteremben puccos szülinapi vacsorát rebarbarás limonádéval kísérni, egy hónapon keresztül tudatosan, odafigyelve nem inni és átgondolni az alkoholhoz fűződő viszonyunkat. Nem okozott nehézséget, viszont tényleg mélyen elgondolkodtatott. Akkor kezdtem el a családi vonalat is alaposabban, mélységében felmérni, főleg, hogy szó szerint házhoz jött a probléma. Aztán január 12-től elkezdtem újra használni a Waterminder appot, minden elfogyasztott folyadék nyilvántartására, így az alkohol is folyamatosan számszerűsítve lett.

És tavasz végén-nyár elején elkezdtek szembejönni a cikkek, régiek is, amik most találtak meg és újak. Zolival egy újabb beszélgetés. Gretchen Rubin. Brené Brown (vele Armchair Expert podcast is). Claire Pooley TED-talkja, egy Becoming Minimalist cikk, egy rövidebb The Guardian és egy hosszú The New York Times cikk a sober curiosity-ről, amely kifejezést még nem láttam magyar fordításban (kábé: érdeklődés az alkoholmentes élet iránt, nem kijózanodó alkoholistaként, hanem egyszerűen olyan emberként, aki vissza akarja szorítani az alkohol szerepét a napjaiban). Egyre inkább megjelent a radaromon minden, ami alkohollal kapcsolatos – a hétéves gyerek kérdése: “mama, UGYE vettél sört vagy whisky-t XY-nak, mert azt szereti?”, a két nap alatt eltűnt “ez olyan gyenge, mint a víz” üveg whisky, a “- van itthon valami töményed? – csak vaníliakivonat.” után a szempárban megjelenő mérlegelés, annak tudatosodása, hogy a rokonaid, barátaid és üzletfeleid közül kiknek az identitása és adott alkoholtípus közé teszel egyenlőségjelet, az ultrafutó, aki körül mindig előkerül (gondosan viccbe csomagolva) egy bizonyos alkoholtípus -, és azt már meg is fogalmaztam, hogy az idei Száraz Novembert esetleg meghosszabbítom majd. Aztán egy tanévzárós pezsgőzést követően utolsóként becsapódott Clemmie Telford írása, és nála olvastam az I am sober appról, amit instant le is töltöttem, majd átgondoltam, hogy mikortól számolhatom a mentes időszakot: 2019. július 10. reggel 6 óra lett belőve (praktikus tanács: érdemes nem hajnali időpontot választani, mert az elért mérföldkövekre mindig azonos órában csipog…). És akkor szóltam a körülöttem lévőknek, hogy én most határozatlan ideig nem kívánok inni, és csak nézegettem az appot, ahogy teltek a napok, olvasgattam a sztorikat. (Örömmel linkelnék magyar írásokat is tucatszám, de nem egy kurrens téma ez a magyar médiában, leginkább a szélsőségei jelennek meg a palettán, ha már, aztán könnyű szörnyülködni az évi 30.000 alkoholvonatkozású haláleseten, de elhessenteni magunktól, hogy az a pohár vörösbor minden este, az tök más.)

Nem tudok before-after drámai átváltozásról vagy fizikai hatásokról beszámolni, tekintettel arra, hogy nem vagyok/voltam alkoholista. A Waterminder nyáron egy frissítéssel immár meg tudta jeleníteni az éves összesített fogyasztást típusokra lebontva, így pontosan vissza tudtam követni, hogy a január 12-től július 10-ig tartó féléves időszakban mennyit ittam:

Sok ez? Kevés? Engem meglepett az összesített szám, én soknak éreztem, bár tisztában vagyok azzal, hogy objektíve – ahogy a teljes italfogyasztásomhoz képesti százalékok is mutatják – nem az (főleg, hogy a sör az alkoholmentes sörmennyiségeket is tartalmazza), igen messze voltam a kockázatos ivástól is. Mindenesetre így összeadva meglepetést okozott, ahogy az is, amikor a tudatomban új fogalomként megjelent alcohol glorification arra késztetett nyáron, hogy 2017 februárjáig visszapörgessem az Instát és egyesével nézzem át a képeimet, hogy hányon szerepel beazonosíthatóan alkohol – 92-n a 955-ből (10% – a fogyasztáshoz képest jóval túlreprezentáltabb…). Ezt szintén sokalltam. De az I am sober-en olvasott sztorik nagyon durvák és egészen más perspektívát adnak, már a 3. napnál is iszonyú küzdelmek vannak, és szomorú látni, hogy a “veled együtt ennyien fogják elérni a következő mérföldkövet” létszám hogy apad folyamatosan… Arról az oldalról erős megnyugvást hozott, hogy soha nem voltam ilyen mélységnek a közelében sem.

Akikkel ezt az absztinencia tervet megosztottam, azok megértették, elfogadták, támogatták, de rajtuk túlmenően egyértelműen az volt a tapasztalat, hogy az ivás társadalmi beágyazottsága nem könnyíti meg a nemivást. Claire Pooley így fogalmazta meg: “When you quit smoking, everyone congratulates you, but when you quit drinking, everyone treats you like a pariah. Alcohol is the only drug you have to justify NOT taking.”. Ha nem iszol, az GYANÚS (józan alkoholista? terhes? beteg? mi az oka?), és minimum egy slusszkulcsot lóbálni kell ahhoz, hogy “igazold” ezt. Egy nem nem nem. Visszakérdések: de miért? Egy kicsit se? Érdekes tapasztalat volt a vendégség is: a nők territóriuma az ételtukmálás, míg a férfiak akkor érzik jó házigazdának magukat, ha folyamatosan töltögetnek (“csak még egyet”). Pedig csak egy kis átfogalmazásba kerülne – “tölthetek még egyet?” -, és máris nem érezné úgy a kínált fél, hogy “illik” elfogadni vagy hogy sértő, ha nemet mond, megmarad a döntésszabadsága udvariasan elutasítani.

Határidőt nem tűztem magamnak, nem volt konkrét cél – egy héttel a kezdet után lettek akciósak a kiszemelt boros- és pezsgős poharak, meg is rendeltem őket -, csak nézegettem a telő napokat, heteket. Kihívás nem különösebben jelentkezett, nem hiányzott a nyári sörözés/fröccsözés se, kétszer próbálkoztam alkoholmentes sörrel (figyelem, mint kiderült, nem mindenkinek evidens: csak az a ténylegesen alkoholmentes változat, amelynek a címkéjén egyértelműen a 0.0% alkoholtartalom van feltüntetve, az enélküli sörökben van egy kevés – 0.5% alatti – alkohol), nem ízlett, onnantól hagytam, egyszer pedig Olaszországban dilemmáztam azon, hogy ehetek-e zabaione fagyit, amiben valami minimális Marsala van (ettem). Eltelt két hónap, eltelt a nyár, és közben sokat gondolkodtam is az egészen, hogy mit szeretnék elérni. Fontos volt az egyik cikk ezen mondata is: “I believe we are now defining ourselves more by what we don’t do, rather than what we do do.” A végkövetkeztetésem az lett, hogy a) én alkalmilag szeretem az alkohol egyes típusait, de azt nem szeretném, hogy bármilyen szinten automatizmus vagy mankó/jutalom legyen az életemben, b) megvárom, amíg az ízét kívánom meg az italnak, nem pedig egy adott helyzet hozza az ivást. És valahogy ez kéne, hogy legyen a jövőre nézve is az irányelv. Aztán adódott egy baráti vacsora, amire összeállt egy isteni klassz menü, többek között házi brandybe áztatott aszalt szilvával és terveztünk mellé bort is, és akkor így el is dőlt, hogy ez lesz a végpontja ennek a körnek – megnéztem az appot, teljesen véletlenül pont 100 napra (jójó, 100,5) jött ki az absztinens időtartam.

Két pohár bor és egy ujjnyi brandy. Nem volt heuréka pillanat, jólesett, finom volt, kiélveztem az ízét. Aztán másnap (tény, fél 3-as fekvés után) meg akartam halni a második megtolt 5 km-es tempós futásnál. Újraindítottam a számlálót az appban – jó eszköznek tartom, nagyon látványosan tudatosítja az utolsó alkoholfogyasztás óta eltelt időt -, lement egy pezsgőmentes születésnap, egy későbbre eső utószülinapi vacsorán megittam egy almabor-fröccsöt (egy héttel az újraindítás után), de sokkal jobban esett aznap este egy alkoholmentes gin tonic. Azóta újra ketyeg a számláló, most tovább fog, jön az alkoholmentes november ismét, aztán majd meglátjuk – már tudom, hogy képes vagyok tudatosan figyelni arra, hogy önvállveregetéshez ne használjam, nem eszköze a stresszoldásnak sem, és azóta ajándékba is kávét vittem annak, akinek alkoholt szoktam (a nyomorult férfiaknak ez kvázi kötelező ajándék, ugye…).

A Kék Pont Alapítvány 2019-ben is megszervezi a Száraz Novembert (idén az egyetemistákat helyezik a fókuszba, de ez csak egy célzott tájékoztatási- és médiairányt jelent, mindenkit várnak továbbra is) – csak biztatni szeretnélek titeket a csatlakozásra, az önmegfigyelésre, az alkohollal kapcsolatos elgondolkodásra, a családi poggyászok felmérésére. Természetesen lehet száraz decembert, januárt vagy bármilyen más hónapot is tartani (30 nap már elég jó útmutatót ad, hogy mikor, milyen helyzetekben hiányzik az alkohol és mik a reakcióid), de nekem nagyon tetszik a meghatározása a programnak: “kollektív öngondoskodás”. Együtt könnyebb (és talán ilyenkor kicsit lazul a társadalmi “italvasmarok” szorítása is – tessék, itt az “igazolás” egy hónapra, hogy miért nem iszol). Remélem, hogy a többség nem valamiféle divathullámot, mostanság gyakori challenge-et lát benne – sajnos sok helyen felbukkannak a november 1-jén dafke vagy poénból közzétett alkoholos fotók -, de ha nem csatlakozol, akkor sem kell destruktívnak lenni, pont ugyanennyi erőfeszítéssel lehetsz támogató is. Ha csak egyetlen embert is gondolkodásra késztet ez az akció, már megérte.

És ha már Zolival kezdtem, vele is zárom: “Végül mindenki abbahagyja az ivást, csak van, akinek ez még életében sikerül.”. Okosan, mucikák. Okosan. Vigyázzatok magatokra.

Anonim Alkoholisták
Kék Pont Alapítvány

Segítsüti – Rubin csokoládés sütiszívek recept

Mucikák, megpróbálkozok egy kis CPR-ral, biztatom magam bőszen Vinnie Jones-szal, hogy it ain’t as hard as it looks, végtére is vasárnap délelőtt pizsamában hencsergek itt az ágyban, második kávéval, kint esik az eső, futni nem kell ma, az emeleten csend van (nem, nem, leküzdjük az ingert és nem megyünk fel ellenőrizni, hogy mi okból), szóval kvázi ideálisak a keretek a blogíráshoz. És erre mostanság nem nagyon volt példa, a munkahelyváltás és a nyár együttesen elég szépen betette a kaput. Na de most! Nem ígérek semmit, de azt legalább betartom!

Nemrég ment le a Segítsüti őszi köre, nagyon szép siker lett most is, aztán már akkor furdalt a lelki, hogy hát ezt a nyomorult receptet még mindig nem tettem közzé. Pedig nem olyan bonyolult, azóta is sokszor használtam a tésztát. Az egyetlen speciális beszerzendő eszköz hozzá a szívecskeforma. Általában nem biztatnék senkit egy újabb szilikonbasz beszerzésére – ez most sem kötelező elem, a recept simán elkészíthető klasszik muffinként is -, de ez az üreges szívforma nagyon bejött, számtalanszor használtam máshoz is, a muffinrecepteket kiválóan bírja, és az üreg mindenféle finom cuccal megtölthető – lekvárral, krémmel, olvasztott csokival -, látványos édességek produkálhatók vele gyorsan és egyszerűen. Aliexpress barátunk ráadásul fillérekért és relatíve tempósan leszállítja, én innen rendeltem kettőt. A recepthez Ötvös Praliné Paradicsom Zsuzsi kiváló könyve, a Kreatív Desszertiskola szolgáltatta az alapokat. Ha valaki nem kíván kilós kiszerelésben céklaport rendelni, khm, ne tegye, a recept kiválóan működik kakaóporral és rubin csokoládé helyett másmilyen csokival is.

Hozzávalók:

A tésztához:
20 dkg tojás (kb. 4 darab)
20 dkg porcukor
20 dkg puha vaj
12 dkg liszt
5 dkg őrölt mandula
3 dkg céklapor

A csokikrémhez:
7 dkg rubin csokoládé
0,5 dl tejszín

A mandularopogóshoz:
2,5 dkg olvasztott vaj
2 ek. narancsvirágvíz (vagy víz, de így nagyon különlegesen illatos lesz)
4 dkg porcukor
1,2 dkg liszt
1,2 dkg őrölt mandula

arany dekorspray
durvára darált cukros mandula (itt készen lehet venni, otthon ha nem, akkor simán nagyobb darabos mandula is jó)
cukordíszek
a formához olajspray vagy olaj
házi eperlekvár (vagy más savanykásabb lekvár)
rubin csokilencsék

A tésztához először a tojásokat kell lemérni, 4 db kábé 20 deka, de amennyit a mérleg mutat, annyi a használandó szám a többi hozzávalónál is, ezeket lazán felvertem. A puha vajat az átszitált porcukorral habosra vertem, majd három részben hozzáöntöttem a tojásokat, és végül beleforgattam a mandulát, és a szintén átszitált liszt-céklapor keveréket. A formákat kiolajoztam, tapasztalatok szerint az olajspray egyenletesebben fed és biztosabb kiemelést eredményez, de ügyesen ki is lehet kenni olajjal. Belekanalaztam a tésztát és a tetejét megszórtam a cukros darabos mandulával. 180 fokra előmelegített sütőben kb. 25 perc kellett neki. Hagyni kell teljesen kihűlni és csak utána lehet óvatosan kifordítani őket a formákból.

A ropogóshoz a hozzávalókat összekevertem és sütőpapírral bélelt tepsiben szétkentem. Tapasztalataim szerint kár a kupacolással bajlódni, akármennyi helyet hagytam, a végén összefolyt :). Mivel ide úgyis csíkszerű darabokat tördeltem, mindegy, mekkora darabból történik ez meg. Szintén 180 fokos sütő, kb. 8-10 perc alatt kész, amikor világos aranyszínű lesz. A tepsin kihűlés közben szilárdul meg.

Összeállítás: a formákat egy papírdarabbal félig letakartam és a látható felet lefújtam aranyspray-vel – ez nettó puccparádé, a Segítsüti fényét emelendő, természetesen elhagyható.

A mélyedések aljába egy kevés eperlekvárt tettem, igyekeztem főleg gyümölcsdarabot. A rubin csokit és a tejszínt vízgőz fölött összeolvasztottam és rákanalaztam a lekvárrétegre. A tetejébe szúrtam a letördelt ropogósdarabokat és mindegyik kapott egy cukorpillangót meg egy csokilencsét dísznek. Et voilá!