Erdei gombakrémleves parmezán ropogóssal

Puzzle időszak jön: összerakni a szétcsúszott dolgokat. Nincs dráma, de nem is igazán jó most a bőrömben – elengedések, átgondolások, újratervezések vannak folyamatban, és hát nem lehet tovább halogatni eddig remekül elpakolt teendőket se. Na jó, azért még lehet egy poszt erejéig csak megjátszom :), főleg, hogy ez egy isteni, lélekmelengető leves, ami ráadásul egy nagyon kellemes estéhez visz vissza. A baráti vacsora menüjének kialakítása úgy indult, hogyaszondja pasi közölte: a gyerekei nem szeretik a gombát, úgyhogy akkor itt a kiváló lehetőség végre gombalevest enni. Ezek után töprengtem egy ideig, hogy áruljam-e el: én se vagyok a gomba nagy barátja :D, de aztán arra jutottam, próbálkozzunk meg vele. Végülis ahányszor elhagyja a számat a “DE LEGALÁBB KÓSTOLD MEG!” egy héten, akár mutathatok példát is :). A BBC Good Food receptjét rántottam elő alapnak.

Hozzávalók:

25 dkg rókagomba
20 dkg portobello gomba
4 dkg szárított erdei gomba
8 dl zöldség- vagy húsleves alaplé
5 dkg vaj
1 gerezd fokhagyma
1 kisebb salotta
2,5 dl 30%-os tejföl
1 ág oregánó

3-5 dkg reszelt parmezán
pisztácia

A szárított erdei gombát felöltöttem 2 dl forró vízzel. A vajon megdinszteltem az apróra vágott hagymát és a fokhagymát, majd rádobtam a rókagombát és a nagyobb darabokra vágott portobellót, kicsit átforgattam, és két perc múlva hozzáadtam a szárított erdei gombát, levével együtt és az alaplevet. 15 perc után belecsipkedtem az oregánót, hozzákevertem a tejfölt, a hőt lekapcsoltam alóla és leturmixoltam. A következő lépés idő bővében alkalmazandó: sűrűbb szűrőn átpasszíroztam a levest, így lágyabb lett, a fennmaradó sűrűje pedig kenceként hasznosítható, de ha ez kimarad, akkor is nagyon finom lesz a leves.

A parmezánropogóshoz a reszelt parmezánból kb. evőkanálnyi kupacokat raktam sütőpapírral bélelt tepsibe, egymástól kb. 3 centis távolságokra, 200 fokon 4-5 perc kell neki, amíg szétterül, csipkésedik és megpirul. Hűlés közben szilárdul, azt meg kell várni, aztán lehet a leveshez tálalni pisztáciával együtt. Nekem nem hiányzott hozzá levesbetétnek crouton, de ha nincs idő ropogóst gyártani, akkor hajrá azzal.

Nagy sikere is volt, olyannyira, hogy magamnak is legyártottam múlt héten itthon :).

Az alkoholrúl

(tldr;)

Pelikán József: 1942-ben ismertem meg Dániel Zoltánt. Egy ismerősöm, név szerint Galván Tivadar mutatott be neki, aki az autógyárban dolgozott. Akkor még nem sejtettem…
Bíró: Mit nem sejtett?
Pelikán József: Hogy békaemberekkel fogok találkozni.
Bíró: Álljunk meg egy pillanatra! Az később volt.
Pelikán József: Később.

Hát, valahogy én is így vagyok Sáringer Zoltánnal, mínusz a békaemberek 🙂 (bár Zolit ismerve simán lehet, hogy egyszer egy #Backstage során még ők is előkerülnek 🙂 ). Az első, 1942-es hosszú évekkel ezelőtti beszélgetéseink során még nem sejtettem, hogy mennyi új kirakódarabot kapok tőle az alkohollal kapcsolatban – nagy és fontos ajándék volt, köszönöm ezúton is! -, eleinte csak az akaraterejét csodáltam, ahogy kimászott abból az iszonyú gödörből, meg gyakorlati tennivalókat adott (amikor úgy főztünk, hogy neki is, figyeltünk ezerrel, nehogy egy csepp alkohol is kerüljön az ő levesébe/szószába), de menet közben rengeteg új információt is beszereztem az alkoholizmussal, az AA-val és az ivással kapcsolatosan, amiket kívülállóként kvázi hátradőlve elraktároztam. Aztán azért jelentkeztek más hatások is. Ahogy az ő szeme kiszúrta, hogy egyesek többet isznak a kelleténél és erről visszacsatolt, valahogy én is jobban elkezdtem ezeket a jelenségeket észrevenni, pl. hogy kinek a fényképén van mindig borospohár, milyen tempóban ürülnek bizonyos üvegek. És a mások megfigyelése mellé elég hamar becsatlakozik az önmegfigyelés is.

Zacher Gábor szerint kb. 800.000 alkoholbeteg van évente Magyarországon, és az éves alkoholfogyasztási adatokban tartósan a top 10-ben vagyunk a világranglistán. Vagyis kábé minden családba jut egy alkoholista – hozzánk is “került”. Sokféle emléket őriz fejben az ember, többnyire képeket, “filmeket”; illatokat, ízeket és hangokat kevésbé. A ritka hangemlékek egyike gyerekkoromból a bárszekrény mágneses zárának jellegzetes csattanása. Sima nap vége egy jugoszláv Napoleon konyak, stresszes nap vége kettő. Érzelmi emléknek nagyon erősen megmaradt, hogy milyen büszke voltam anyámra, amikor nagyapámnak a párizsi útjáról olyan ajándékokat hozott, amiknek semmi közük nem volt az alkoholhoz. Egyik barátnőm szociális munkásnak tanult, beszélgettünk annak idején a tanulmányai kapcsán az alkoholról is – nagyon megmaradt az a mondata, hogy a napi egy sör már függőség. Megtalált később az az információ is, hogy a függőségre való hajlam (részben) örökletes, és bizony ennek észleltem jeleit. Soha nem voltam nagyivó, se bulizós típus, egyetemen se, berúgás volt, ivás megesett, de nem volt a mindennapjaim része az alkohol, később se. De azt megfigyeltem, hogy ha veszek egy hatos sört, az el fog fogyni, mégpedig úgy, hogy hat egymás utáni nap egy üveg, kihagyás nélkül (ugyanez remekül működik doboz macaronnal, tábla csokival és bármivel is 🙂 ). Az abstainer vs moderator felosztásban nem kérdés, hogy én abstainer vagyok, és ez a felismerés sokat segített az elmúlt években ezen a vonalon is (értsd: nem veszek hatos sört, csak egy üveget, ha megkívánom), továbbá a gyerekek miatt sose kerülhetek döntésképtelen állapotba (mi van, ha bármi egészségügyi gebasz beüt?), és a heti 4-6 óra sport mellett önkéntelenül is visszaszorult az amúgy sem túl nagy alkoholfogyasztás.

De volt, és egyre inkább tudatosodott, hogy időnként automatizmusként jelentkezett (pl. munkahelyi búcsúztatókon a habzóbor, hazautazásokkor a “megérkező sör”), hogy bizonyos társaságban nem mondok rá nemet, és emiatt egy ideje gyakrabban és könnyebben bontódott egy-egy üveg bor vagy pezsgő, hogy beszivárgott az életembe a mommy wine culture (“…wine has practically become the must-have accessory for modern motherhood”), hogy használom “önjutalmazásra” és stresszoldásra egyaránt. Ezeket elkezdtem rakosgatni magamban, aztán tavaly a párommal megcsináltuk a Száraz Novembert, amely ráadásul a nők alkoholizmusát helyezte középpontba. Érdekes élmény volt puccos étteremben puccos szülinapi vacsorát rebarbarás limonádéval kísérni, egy hónapon keresztül tudatosan, odafigyelve nem inni és átgondolni az alkoholhoz fűződő viszonyunkat. Nem okozott nehézséget, viszont tényleg mélyen elgondolkodtatott. Akkor kezdtem el a családi vonalat is alaposabban, mélységében felmérni, főleg, hogy szó szerint házhoz jött a probléma. Aztán január 12-től elkezdtem újra használni a Waterminder appot, minden elfogyasztott folyadék nyilvántartására, így az alkohol is folyamatosan számszerűsítve lett.

És tavasz végén-nyár elején elkezdtek szembejönni a cikkek, régiek is, amik most találtak meg és újak. Zolival egy újabb beszélgetés. Gretchen Rubin. Brené Brown (vele Armchair Expert podcast is). Claire Pooley TED-talkja, egy Becoming Minimalist cikk, egy rövidebb The Guardian és egy hosszú The New York Times cikk a sober curiosity-ről, amely kifejezést még nem láttam magyar fordításban (kábé: érdeklődés az alkoholmentes élet iránt, nem kijózanodó alkoholistaként, hanem egyszerűen olyan emberként, aki vissza akarja szorítani az alkohol szerepét a napjaiban). Egyre inkább megjelent a radaromon minden, ami alkohollal kapcsolatos – a hétéves gyerek kérdése: “mama, UGYE vettél sört vagy whisky-t XY-nak, mert azt szereti?”, a két nap alatt eltűnt “ez olyan gyenge, mint a víz” üveg whisky, a “- van itthon valami töményed? – csak vaníliakivonat.” után a szempárban megjelenő mérlegelés, annak tudatosodása, hogy a rokonaid, barátaid és üzletfeleid közül kiknek az identitása és adott alkoholtípus közé teszel egyenlőségjelet, az ultrafutó, aki körül mindig előkerül (gondosan viccbe csomagolva) egy bizonyos alkoholtípus -, és azt már meg is fogalmaztam, hogy az idei Száraz Novembert esetleg meghosszabbítom majd. Aztán egy tanévzárós pezsgőzést követően utolsóként becsapódott Clemmie Telford írása, és nála olvastam az I am sober appról, amit instant le is töltöttem, majd átgondoltam, hogy mikortól számolhatom a mentes időszakot: 2019. július 10. reggel 6 óra lett belőve (praktikus tanács: érdemes nem hajnali időpontot választani, mert az elért mérföldkövekre mindig azonos órában csipog…). És akkor szóltam a körülöttem lévőknek, hogy én most határozatlan ideig nem kívánok inni, és csak nézegettem az appot, ahogy teltek a napok, olvasgattam a sztorikat. (Örömmel linkelnék magyar írásokat is tucatszám, de nem egy kurrens téma ez a magyar médiában, leginkább a szélsőségei jelennek meg a palettán, ha már, aztán könnyű szörnyülködni az évi 30.000 alkoholvonatkozású haláleseten, de elhessenteni magunktól, hogy az a pohár vörösbor minden este, az tök más.)

Nem tudok before-after drámai átváltozásról vagy fizikai hatásokról beszámolni, tekintettel arra, hogy nem vagyok/voltam alkoholista. A Waterminder nyáron egy frissítéssel immár meg tudta jeleníteni az éves összesített fogyasztást típusokra lebontva, így pontosan vissza tudtam követni, hogy a január 12-től július 10-ig tartó féléves időszakban mennyit ittam:

Sok ez? Kevés? Engem meglepett az összesített szám, én soknak éreztem, bár tisztában vagyok azzal, hogy objektíve – ahogy a teljes italfogyasztásomhoz képesti százalékok is mutatják – nem az (főleg, hogy a sör az alkoholmentes sörmennyiségeket is tartalmazza), igen messze voltam a kockázatos ivástól is. Mindenesetre így összeadva meglepetést okozott, ahogy az is, amikor a tudatomban új fogalomként megjelent alcohol glorification arra késztetett nyáron, hogy 2017 februárjáig visszapörgessem az Instát és egyesével nézzem át a képeimet, hogy hányon szerepel beazonosíthatóan alkohol – 92-n a 955-ből (10% – a fogyasztáshoz képest jóval túlreprezentáltabb…). Ezt szintén sokalltam. De az I am sober-en olvasott sztorik nagyon durvák és egészen más perspektívát adnak, már a 3. napnál is iszonyú küzdelmek vannak, és szomorú látni, hogy a “veled együtt ennyien fogják elérni a következő mérföldkövet” létszám hogy apad folyamatosan… Arról az oldalról erős megnyugvást hozott, hogy soha nem voltam ilyen mélységnek a közelében sem.

Akikkel ezt az absztinencia tervet megosztottam, azok megértették, elfogadták, támogatták, de rajtuk túlmenően egyértelműen az volt a tapasztalat, hogy az ivás társadalmi beágyazottsága nem könnyíti meg a nemivást. Claire Pooley így fogalmazta meg: “When you quit smoking, everyone congratulates you, but when you quit drinking, everyone treats you like a pariah. Alcohol is the only drug you have to justify NOT taking.”. Ha nem iszol, az GYANÚS (józan alkoholista? terhes? beteg? mi az oka?), és minimum egy slusszkulcsot lóbálni kell ahhoz, hogy “igazold” ezt. Egy nem nem nem. Visszakérdések: de miért? Egy kicsit se? Érdekes tapasztalat volt a vendégség is: a nők territóriuma az ételtukmálás, míg a férfiak akkor érzik jó házigazdának magukat, ha folyamatosan töltögetnek (“csak még egyet”). Pedig csak egy kis átfogalmazásba kerülne – “tölthetek még egyet?” -, és máris nem érezné úgy a kínált fél, hogy “illik” elfogadni vagy hogy sértő, ha nemet mond, megmarad a döntésszabadsága udvariasan elutasítani.

Határidőt nem tűztem magamnak, nem volt konkrét cél – egy héttel a kezdet után lettek akciósak a kiszemelt boros- és pezsgős poharak, meg is rendeltem őket -, csak nézegettem a telő napokat, heteket. Kihívás nem különösebben jelentkezett, nem hiányzott a nyári sörözés/fröccsözés se, kétszer próbálkoztam alkoholmentes sörrel (figyelem, mint kiderült, nem mindenkinek evidens: csak az a ténylegesen alkoholmentes változat, amelynek a címkéjén egyértelműen a 0.0% alkoholtartalom van feltüntetve, az enélküli sörökben van egy kevés – 0.5% alatti – alkohol), nem ízlett, onnantól hagytam, egyszer pedig Olaszországban dilemmáztam azon, hogy ehetek-e zabaione fagyit, amiben valami minimális Marsala van (ettem). Eltelt két hónap, eltelt a nyár, és közben sokat gondolkodtam is az egészen, hogy mit szeretnék elérni. Fontos volt az egyik cikk ezen mondata is: “I believe we are now defining ourselves more by what we don’t do, rather than what we do do.” A végkövetkeztetésem az lett, hogy a) én alkalmilag szeretem az alkohol egyes típusait, de azt nem szeretném, hogy bármilyen szinten automatizmus vagy mankó/jutalom legyen az életemben, b) megvárom, amíg az ízét kívánom meg az italnak, nem pedig egy adott helyzet hozza az ivást. És valahogy ez kéne, hogy legyen a jövőre nézve is az irányelv. Aztán adódott egy baráti vacsora, amire összeállt egy isteni klassz menü, többek között házi brandybe áztatott aszalt szilvával és terveztünk mellé bort is, és akkor így el is dőlt, hogy ez lesz a végpontja ennek a körnek – megnéztem az appot, teljesen véletlenül pont 100 napra (jójó, 100,5) jött ki az absztinens időtartam.

Két pohár bor és egy ujjnyi brandy. Nem volt heuréka pillanat, jólesett, finom volt, kiélveztem az ízét. Aztán másnap (tény, fél 3-as fekvés után) meg akartam halni a második megtolt 5 km-es tempós futásnál. Újraindítottam a számlálót az appban – jó eszköznek tartom, nagyon látványosan tudatosítja az utolsó alkoholfogyasztás óta eltelt időt -, lement egy pezsgőmentes születésnap, egy későbbre eső utószülinapi vacsorán megittam egy almabor-fröccsöt (egy héttel az újraindítás után), de sokkal jobban esett aznap este egy alkoholmentes gin tonic. Azóta újra ketyeg a számláló, most tovább fog, jön az alkoholmentes november ismét, aztán majd meglátjuk – már tudom, hogy képes vagyok tudatosan figyelni arra, hogy önvállveregetéshez ne használjam, nem eszköze a stresszoldásnak sem, és azóta ajándékba is kávét vittem annak, akinek alkoholt szoktam (a nyomorult férfiaknak ez kvázi kötelező ajándék, ugye…).

A Kék Pont Alapítvány 2019-ben is megszervezi a Száraz Novembert (idén az egyetemistákat helyezik a fókuszba, de ez csak egy célzott tájékoztatási- és médiairányt jelent, mindenkit várnak továbbra is) – csak biztatni szeretnélek titeket a csatlakozásra, az önmegfigyelésre, az alkohollal kapcsolatos elgondolkodásra, a családi poggyászok felmérésére. Természetesen lehet száraz decembert, januárt vagy bármilyen más hónapot is tartani (30 nap már elég jó útmutatót ad, hogy mikor, milyen helyzetekben hiányzik az alkohol és mik a reakcióid), de nekem nagyon tetszik a meghatározása a programnak: “kollektív öngondoskodás”. Együtt könnyebb (és talán ilyenkor kicsit lazul a társadalmi “italvasmarok” szorítása is – tessék, itt az “igazolás” egy hónapra, hogy miért nem iszol). Remélem, hogy a többség nem valamiféle divathullámot, mostanság gyakori challenge-et lát benne – sajnos sok helyen felbukkannak a november 1-jén dafke vagy poénból közzétett alkoholos fotók -, de ha nem csatlakozol, akkor sem kell destruktívnak lenni, pont ugyanennyi erőfeszítéssel lehetsz támogató is. Ha csak egyetlen embert is gondolkodásra késztet ez az akció, már megérte.

És ha már Zolival kezdtem, vele is zárom: “Végül mindenki abbahagyja az ivást, csak van, akinek ez még életében sikerül.”. Okosan, mucikák. Okosan. Vigyázzatok magatokra.

Anonim Alkoholisták
Kék Pont Alapítvány

Segítsüti – Rubin csokoládés sütiszívek recept

Mucikák, megpróbálkozok egy kis CPR-ral, biztatom magam bőszen Vinnie Jones-szal, hogy it ain’t as hard as it looks, végtére is vasárnap délelőtt pizsamában hencsergek itt az ágyban, második kávéval, kint esik az eső, futni nem kell ma, az emeleten csend van (nem, nem, leküzdjük az ingert és nem megyünk fel ellenőrizni, hogy mi okból), szóval kvázi ideálisak a keretek a blogíráshoz. És erre mostanság nem nagyon volt példa, a munkahelyváltás és a nyár együttesen elég szépen betette a kaput. Na de most! Nem ígérek semmit, de azt legalább betartom!

Nemrég ment le a Segítsüti őszi köre, nagyon szép siker lett most is, aztán már akkor furdalt a lelki, hogy hát ezt a nyomorult receptet még mindig nem tettem közzé. Pedig nem olyan bonyolult, azóta is sokszor használtam a tésztát. Az egyetlen speciális beszerzendő eszköz hozzá a szívecskeforma. Általában nem biztatnék senkit egy újabb szilikonbasz beszerzésére – ez most sem kötelező elem, a recept simán elkészíthető klasszik muffinként is -, de ez az üreges szívforma nagyon bejött, számtalanszor használtam máshoz is, a muffinrecepteket kiválóan bírja, és az üreg mindenféle finom cuccal megtölthető – lekvárral, krémmel, olvasztott csokival -, látványos édességek produkálhatók vele gyorsan és egyszerűen. Aliexpress barátunk ráadásul fillérekért és relatíve tempósan leszállítja, én innen rendeltem kettőt. A recepthez Ötvös Praliné Paradicsom Zsuzsi kiváló könyve, a Kreatív Desszertiskola szolgáltatta az alapokat. Ha valaki nem kíván kilós kiszerelésben céklaport rendelni, khm, ne tegye, a recept kiválóan működik kakaóporral és rubin csokoládé helyett másmilyen csokival is.

Hozzávalók:

A tésztához:
20 dkg tojás (kb. 4 darab)
20 dkg porcukor
20 dkg puha vaj
12 dkg liszt
5 dkg őrölt mandula
3 dkg céklapor

A csokikrémhez:
7 dkg rubin csokoládé
0,5 dl tejszín

A mandularopogóshoz:
2,5 dkg olvasztott vaj
2 ek. narancsvirágvíz (vagy víz, de így nagyon különlegesen illatos lesz)
4 dkg porcukor
1,2 dkg liszt
1,2 dkg őrölt mandula

arany dekorspray
durvára darált cukros mandula (itt készen lehet venni, otthon ha nem, akkor simán nagyobb darabos mandula is jó)
cukordíszek
a formához olajspray vagy olaj
házi eperlekvár (vagy más savanykásabb lekvár)
rubin csokilencsék

A tésztához először a tojásokat kell lemérni, 4 db kábé 20 deka, de amennyit a mérleg mutat, annyi a használandó szám a többi hozzávalónál is, ezeket lazán felvertem. A puha vajat az átszitált porcukorral habosra vertem, majd három részben hozzáöntöttem a tojásokat, és végül beleforgattam a mandulát, és a szintén átszitált liszt-céklapor keveréket. A formákat kiolajoztam, tapasztalatok szerint az olajspray egyenletesebben fed és biztosabb kiemelést eredményez, de ügyesen ki is lehet kenni olajjal. Belekanalaztam a tésztát és a tetejét megszórtam a cukros darabos mandulával. 180 fokra előmelegített sütőben kb. 25 perc kellett neki. Hagyni kell teljesen kihűlni és csak utána lehet óvatosan kifordítani őket a formákból.

A ropogóshoz a hozzávalókat összekevertem és sütőpapírral bélelt tepsiben szétkentem. Tapasztalataim szerint kár a kupacolással bajlódni, akármennyi helyet hagytam, a végén összefolyt :). Mivel ide úgyis csíkszerű darabokat tördeltem, mindegy, mekkora darabból történik ez meg. Szintén 180 fokos sütő, kb. 8-10 perc alatt kész, amikor világos aranyszínű lesz. A tepsin kihűlés közben szilárdul meg.

Összeállítás: a formákat egy papírdarabbal félig letakartam és a látható felet lefújtam aranyspray-vel – ez nettó puccparádé, a Segítsüti fényét emelendő, természetesen elhagyható.

A mélyedések aljába egy kevés eperlekvárt tettem, igyekeztem főleg gyümölcsdarabot. A rubin csokit és a tejszínt vízgőz fölött összeolvasztottam és rákanalaztam a lekvárrétegre. A tetejébe szúrtam a letördelt ropogósdarabokat és mindegyik kapott egy cukorpillangót meg egy csokilencsét dísznek. Et voilá!

Túrós-barackos izomsüti

¡Hola, mucikák!

Long time no see. De most már fel volt írva az eheti to-do listára, hogy posztot kell alkotni – igény az eddig is lett volna rá, az idővel álltam hadilábon, munkahelyváltással, ballagással, szmkzással, francia nyelvvizsgával, lakásrendezgetéssel tetőzve, és valószínűleg még folytathatnám a sort, de jobb, ha nem teszem, mert így a memóriakapacitást elég a meglévő teendőkre fordítani. Sűrű volt, na, Szakács Bélával szólva küzdöttem, mint disznó a jégen. A lakmuszpapír nálam általában a sport, főleg a futás – ha ez nem megy, akkor BAJ van, márpedig szépen jöttek a fennakadások itt is (sérüléssel és elég sok betegséggel tarkítva az elmúlt hónapokat). A teljes mélypontot június első hete jelentette, amikor összesen 49 perc mozgásra voltam képes – összehasonlításként az elmúlt héten ez már végre újra 7 óra 46 percet tett ki. Szóval igyekszem megkapaszkodni most már úgy, hogy az általam kedvelt pihenős-alkotós dolgokra is kihasítsak időt – még nem hézagmentes a történet, de már alakul, úgyhogy igyekszem itt is többet lenni.

A kaja frontján változás, hogy a munkahelyváltás másfél év után már nem főzök a kolleginák kis csoportjára, ez viszont nem tett jót az étkezésemnek, mert magamra sem tudtam mostanság megoldani, ha győzött a fáradtság. A menza szerencsére itt egy hangyányit jobb, mint az előző épületben, de túl sokszor nem szeretek rá támaszkodni. Ez a hét most ebből a szempontból is pihenőhét, hogy minden áldott nap tervbe van véve a főzés, kísérletezős-teljes menü összeállítós mókát nyomok. Ennek részeként tegnap megismételtem egy nemrég alkotott túrós-barackos sütit, mert rájöttem, hogy full extrásan fehérje lényegében az egész, örülhet az izomzat neki. A Femina receptje az eredeti, tényleg pofonegyszerű, gyors és a gluténmentesítése is meglehetősen szimpla – mivel az egészben csak 10 dkg liszt van, állagromlás és kompromisszumok nélkül megoldható.

44BBA9A1-22A5-4D3A-857F-3EE859B9B5F4

Hozzávalók:

5 tojás
50 dkg cottage cheese (én a lidlis Milbona light-ot használom, egyelőre ez a legjobb kalória-fehérje-zsír arányok tekintetében, amit találtam) vagy túró
3 dkg rozsliszt
7 dkg liszt (vagy a kétféle liszt helyett 10 dkg GM liszt)
10 dkg édesítőszer vagy cukor
1 csomag vaníliáscukor
1 csomag sütőpor
1 citrom héja (a levét csapjuk el virgin mojitóba)
2 dl skyr (kalória-fehérje-zsír arányban a legjobb) vagy görög joghurt/tejföl
2-6 db őszibarack (kettővel CH-szegényebb, hattal gyerekbarátabb)
kevés olaj a forma kikenéshez

Nem rakétatudomány, ahogy a művelt angol mondja: mindent össze kell keverni, kiolajozott formába kanalazni, kirakni cikkelyezett barackkal, 180 fokon 40-50 perc (40 perc volt a laposabb, 20×30 cm-es formában, 50 a kerek tortaformában) tűpróbáig, oszt’ jónapot. Finom, könnyű, és boldogítja az izmokat, teszem azt futás után.

Segítsüti – Rubin csokoládés sütiszívek

Hát mucikák, Szakács Bélával szólva (igen, ennyire öreg netróka vagyok) ezzel küzdöttem, mint disznó a jégen. Jó régóta voltak elképzeléseim arról, hogy idén mit hozok a Segítsütire, de aztán a valóság többször keresztbe tett a megvalósításnál. Amikor már húsz felett járt az elcseszett/below standard kis sütik száma, akkor azért már kicsit tikkelt a szemem, de a cél nemes – a jubileumi 20. sütiakcióban a Nyúlcipő Fejlesztő Centrum munkáját és ezzel a gyerekek korai fejlesztését, mozgásterápiáját támogatjuk -, úgyhogy nem volt mese, a fogsort összeszorítottam és addig sütöttem az engedetlen kis rohadékokat a finom kis szíveket, amíg jók nem lettek, egy olyan héten, amikor minden összesűrűsödött a húsvéti hazautazás előtt (amikor Évának rám kell szólnia, hogy szíveskedjek már e-maileket olvasni, akkor van gáz ezerrel). Azt már nem is részletezném, hogy miután torokbajjal végigvezettem a hétvégét (benne három órán át legyalogoltam a lábamat a nürnbergi állatkertben), elrobogtam bevásárolni, főztem egy húslevest este, kisütöttem egy rahedli palacsintát reggel, most pedig itt ülök Kőbánya-Kispesten a székesfehérvári gyorson (metrófelújítás…) és igyekszem Kelenföldig megírni ezt a posztot (sose gondoltam volna, hogy egyszer még hálás szívvel gondolok a MÁV-ra, de pöpec a wifi!).

9CB4550E-A02B-4F5E-AFCA-6BD4FA90D673

No de lássuk, mit is takar jelen esetben a “jó”. Cuki szívalakú formákban (átmérő kb. 5-6 cm) sütött, céklaporral pinkre színezett vaníliás-mandulás piskókatésztát, aminek az alját apróra vágott cukros mandula erősíti.

D3B0E066-317B-4538-8961-54EF4C9AC0FE

Ha már jubileumi süti, aranyozzuk be a napunk mellett ezt is: a felét ehető arany dekorsprével lefújtam, a mélyedésbe pedig kerül egy kanálka saját készítésű eperlekvár. Ideális esetben ebben a sorrendben.

BCBAD2FB-0EB0-449E-BECD-8BAB9BAA1941

És tadaaam, itt jön a Nagy Dobás: a rubin csokoládé (legugliztam: a rubint a népies verzió. meg a Réka). Ugye egészen 2017-ig sínylődtünk a pusztán fehér-, tej- és étcsoki nyújtotta ízválasztékon, amikor  is hiánypótló jelleggel a Callebaut feltalálta a rózsaszínt. Én ezt akkor lekönyveltem azon dolgok közé, amik nélkül – ha nagy nehezen is, de – valahogy csak túléljük a következő éveket, ám amikor az eredeti elképzeléshez keresgéltem csokidíszeket és szembejött az Amazonon 2,5 (!!!) kilós kiszerelésben, akkor beadtam a derekamat. Egy agresszíven támadó rózsaszín svájci csokival jobb nem vitába szállni!

30A4E853-3BC3-498F-97E3-3A6C8E714AA3

Ha nem csal a memóriám, a Segítsütiben még eddig nem került licitre ezzel készített édesség, úgyhogy ezt a lehetőséget nem lehetett kihagyni. Nagyon érdekes az íze, olyan, mintha fehércsokihoz vegyítettek volna savanykás pirosgyümölcsöt (de ugye pont ez a lényege, hogy nem aromásított csoki) – nem lehet egyértelműen azonosítani egyiket se, nekem talán egy ribizli-málna keveréknek érződik, de lehet, hogy másnak mást mutat. Szóval a lekvárra jön egy rubincsokis ganache csurig, aztán készül mellé narancsvirágvízzel egy darabka illatos mandulás ropogós, plusz dísznek egy cukorpillangó és egy rubin csokicsepp kerül rá.

5ADC0C47-4442-4B77-A320-682BDC59313F

Ebből összesen 24 darabot kap a szerencsés nyertes, az átadás Luxemburgban, Trier környékén és Brüsszelben elég rugalmasan lehetséges, Budapesten nyáron kicsit szűkebb időkeretekben (várhatóan augusztusban), ez igényel némi rugalmasságot a kedves nyertestől/vigaszágastól, de tavaly is találtunk megoldást magyarországi átadásra, remélem, idén is menni fog.

3F614D94-97C7-4BDD-ACC6-D41D9A7EB407

Licitálni 2019. április 18-án 16:00-ig lehet itt, az enyém mellett további 29 csodálatos sütire, biztos vagyok benne, hogy mindenki talál magának valami csodát. A süti 10 éve segít a rászoruló gyerekeknek, nagy hajrá most is!

5CC55265-62AC-4074-B154-2A1BE80CFC36

Epres kókuszkrém

Előrebocsátom, nem ez lesz életem legdekoratívabb desszertje, viszont kompromisszumok nélkül glutén-, laktóz- és cukormentes, és az etetett hölgyek által visszatapsolt. Hétfőn ritkán van “menza”, többnyire ilyenkor távmunkázok, a hétvégét pedig kitölti az itthoni tagozat ellátása, de most így jön ki a lépés. Pénteken viszont még nem annyira látok előre vasárnapig á la menütervezés, ezért csak annyit tudtam mondani a kollegináknak, hogy várhatóan hal és párolt zöldség lesz hétfőn, meg valami epres desszert. Itt csillantak fel a szemek, hogy “nem lehetne megint a múltkori kókuszkrém?”. De lehetne, majd akkor epresítem azt. És jó döntés volt, simán is finom ez, de így szerintem még jobb, érdemes lehet még áfonyával vagy málnával is kipróbálni. A receptet innen variáltam át, leginkább egyszerűsítettem, négy réteg, há hogyne, mucikáim.

63CE4588-05EA-480E-9336-04F6D567B181

Hozzávalók:

1 konzervdoboz (400 g) kókusztej
2 dl kókusztej (literesből, you know, növényi tej)
1,5 dkg édesítőszer
5 dkg kukoricakeményítő
6 tojássárgája
10 dkg kókuszreszelék
25 dkg eper
20 dkg GM csokis keksz

A csokis kekszet bevágtam az aprítóba, durvára daráltam, szétosztottam az edények között. A kókusztejeket főzőedénybe tettem, közepes hőfokot kapcsoltam alá. Amíg melegedett, a tojássárgákat, az édesítőt és a kukoricakeményítőt szépen összedolgoztam. Amikor pici buborékok jelentek meg a kókusztej szélén, akkor elkezdtem fokozatosan hozzáönteni a tojássárgákhoz, folyamatos kavarás mellett, kábé úgy 2 decit, aztán a tojásos cuccot vissza az edénybe, folyamatosan keverve pár perc alatt sűrűre főztem. A tetejére folpackot simítottam (na ezt nem tudom, mivel lehetne zöld módon kiváltani), és hideg kövön hagytam egy órát langyosra hűlni. Hozzákevertem a kókuszreszeléket és az apróra darabolt epret, a tetejére kapott dísznek még mindegyik egy szeleteltet, nem mintha vizuálisan sokat javítana az összképen, de tegyünk erőfeszítést. Hűtőben várja ki a holnapi napot. (A beígért halból egyébként sertésborda lett, hát majd elmormoljuk, hogy fiat piscis.)

Zöldítsünk

Helló-halló elektor-kalandor, amikor már a to-do listre kerül a blogbejegyzés írása, akkor az elég jelzésértékű az időhiánnyal való zsonglőrködés terén. De igény az van, úgyhogy megetettem a kölyköket, és elhajtottam őket egy órára játszani, mielőtt lelépünk a “szeretném, ha egy hosszabb, 90-150 perc hosszú folyamatos terhelést végeznél kis intenzitáson – a) bringa, b) túra” előírás kipipálására (túra, ofkorsz). Egy ideje már motoszkál bennem, hogy összeírom – magamnak is -, hogy miként haladok a konyhai zöldítés útján (más téren is zajlanak a folyamatok, de ide ez való), kicsit önmagam biztatásaként is, kicsit mások biztatásaként is, és hátha be tudok még gyűjteni élhető tippeket. Nem várható, hogy átcsapok zero waste nagykövetté, az “élhető” számomra azt jelenti, hogy jelentősebb többletidő nélkül meg tudom valósítani, nem újabb labdát szeretnék a folyamatosan levegőben tartandók közé venni, azokból van elég. Sok bloggert követek az Instán és FB-n is, igyekszem átültetni, amit átültethetőnek látok, a szemét mennyisége érezhetően csökkent itthon.

94189AFC-F2B2-4945-956B-1876C0DEDA82

Ezek valósultak meg eddig, kis lépések, tudom, de folyamatosan lépkedek:

  • a tojásfehérjék fagyasztásánál lejöttem a folpackos megoldásról, a nagyobb mennyiségek műanyag dobozban gyűlnek, és kiolvasztás után lemérem őket, a kisebbek meg egyesével beköltöztek a Hello Kitty szilikonos muffinformákba,
  • megfelelő műanyagdobozok megvásárlásával kiesett a folpack a levesszállításnál is – igen, venni kellett dobozt, a befőttesüveg nem volt jó megoldás, mert már négy adagot szállítok, az 1,2 liter, plusz négy adag főétel, plusz egy nyomorult 3 kilós ócskavas laptop, elég tekintélyes súly tud összegyűlni, keresztedzésre meg ott a BBG,
  • befőzésnél még régi tanult reflexből szintén folpackoztam, tavaly már elhagytam,
  • zöldségekhez hálós zacskók, igyekszem nem otthon felejteni őket,
  • lejöttem a Nescaféról, nem, nem azért ittam, mert annyira imádtam, hanem azért, mert az elkészítési 30 másodperc időtartamot semmi nem überelte, de inkább rászánom az időt a reggeli kávé utáni másik kettőnél is a két évvel ezelőtti szülinapi Gaggia betárazására,
  • sütőpapírt már alig használok, csak ha a gyerekeknek kell bevinni az iskolába cuccot, a szilikonos szögletes és kerek is régóta jól bevált,
  • ecet + folyamatban van a teljeskörá Ecoveresítés, a saját tisztítószergyártást még nem látom,
  • a gyerekek mindig uzsonnásdobozba kapják a tízórait-uzsonnát az iskolába, de a száraz és nedves cuccok szétválasztására sokszor használtam folpackot, ehelyett már vannak kicsike dobozok és szendvicscsomagoló,
  • kilőttük a gyűlöletes Kinder tojást, az Actimelt és a tasakos gyümölcspépeket,
  • vettem egy mély levegőt és öt év után először betértem a helyi (sznob helynek tűnő) henteshez, a sort ugyan nem bírtam kivárni a gyerekkel, de láttam, hogy rutinosan átvesznek saját dobozt és abba pakolnak, úgyhogy kevésbé forgalmas időpontot fogok választani és összebarátkozunk,
  • tervezem a csomagolásmentes boltba való betérést – ahova egyébként adományoztam fapolcokat a megnyitás előtt -, sajnos teljesen kiesik minden létező útvonalamból,
  • a magvakat kimérve veszem a Lidlben,
  • kilőttük a szívószálakat itthon – csak a homemade tejturmixokhoz használták őket a kölykök, de kiderült, hogy képesek ennek szájukkal segédeszköz nélkül is meginni ezeket (a fém- meg bambuszszívószál őrületet egyszerűen nem értem, ha nem betegekről van szó, akiknek a táplálásához ez feltétlenül szükséges),
  • a két szivacsot – egyik a mosogatáshoz, másik a pulttörléshez – lecseréltem luffára, illetve pamutrongyra,
  • nincs sima ásványvíz, van helyette üveg a hűtőben, és a buborékos vizet ivó szekció is (magától) mondta, hogy lejön a szerről, az se lesz,
  • MyEqua kulacs, ezer éve, courtesy of moes, egyre kevesebbszer felejtem otthon,
  • a céges kávéautomatákat már csak franciaóra szünetében veszem igénybe, porcelánbögrével,
  • a mosogatógépbe zöld tabletta került.