Szívinfarktus süti

A nyaralás végétől ugye beindult a házban a szokásos barter, érdekes módon a kimondatlan szabály az, hogy mindenki megmarad a saját territóriumán, receptet nem kérünk, pedig a gnocchi az fantasztikus, de valahogy tiszteletben tartjuk a másik alkotóterét :). Ez alól egy kivételre került sor: szeptemberben reggelizőpehely-süti jött kora reggel, és a délután becsapódott látogatók is teljes összhangban vetődtek rá, pedig állítólag annál a két gyereknél sem sikerül olyan édességet letenni az asztalra, amit mindketten egyöntetűen megesznek. Úgyhogy anyuka megkért a recept beszerzésére, mert az ilyen ritkaságot meg kell becsülni. Próbáltuk találgatni, miközben mi is kétpofára faltuk – a puffasztott rizs megvolt, a csoki megvolt, a karamellás íz megvolt, de az állag és az egész így együtt fejvakarást okozott. Szirup? A pufi nem kakaós, akkor miként lesz csokis mégis? Na, lementem pár nappal később, szülinapra készülődtek, kölcsönadtam a felfújható ágyat, és egyben megérdeklődtem, hogy hát a múltkori az miként készült, NEM NEKEM KELL A RECEPT, hanem barátnőnek, toltam magam elé a legális indokot. Ó, pont jókor kérdem, mert a buliba meg akarja csinálni épp a gyerekeknek, mutatja is. Elővette a Kellog’s Rice Krispies-t, hogy ebből és csak a sima jó, nem a kakaós – megveregettem a vállamat, hogy eddig eltaláltam -, majd előkerült

két

nagy

csomag

Mars-csoki.

Valószínűleg lesápadhattam, mert sietett megnyugtatni, hogy “you don’t need all of them, only twelve”.

Only.

Twe….

– Dodici?!?!?!

– Dodici.

És hogy a csokikhoz hozzáadunk 300 gramm vajat – HOW MUCH?!?! – Three hundred grams. I show you. – és valóban elővett egy félkilós tömböt és belőtte az elválasztást, ha már úgy tűnt, hogy így hirtelen nyelvi korlátok léptek fel közöttünk. A végén megköszöntem, aztán kissé szédelegve hazamentem. Először próbáltam átgondolni, hogy mennyit is ettem én a kapott adagból, aztán eltöprengtem, hogy keressek-e rá a kiskorú veszélyeztetésének itteni tényállására vagy jobb, ha maradok boldog tudatlanságban (tudjuk, non excusat), végül továbbítottam a kapott információkat, bár a mennyiségek bepötyögése kicsit kézremegős volt. Majd a bulira készített adagból feljött egy újabb tányérnyi, amire azért már kissé más szemmel néztem.

De az istennek nem hagyott békén a gondolat, hogy egyszer élünk. Vásárlásnál elosontam a csoki részlegre, majd megkönnyebbülten konstatáltam, hogy van Twix, Snickers, Bounty – csak Mars nincs. Karmaisten! Nekem ezt akkor nem kell megcsinálni, tartjuk magunkat az íratlan szabályhoz, majd jön, ha jön. És amúgy is, nincs az az isten, hogy mi hárman kényszerüljünk megenni ennyi kalóriát egy ültő helyünkben, mert ugye a saját receptjéből csak nem vihetek le nekik.

A következő bevásárlásnál az akciós részlegen három méterről virított két nagy csomag Mars-csoki. Se előtte, se azóta nem láttam. Karmaisten??? Seriously? Hát jó, felsőbb erőhatalmakkal nem vitatkozunk. Főleg, hogy ittalvós buli lesz, kettő párhuzamosan, lehet oszlatni a kalóriamennyiséget!

Hozzávalók:

375 g Kellogs’s Rice Krispies (egy nagy doboz)
30 dkg vaj
12 db (normál méretű) Mars-csoki

A rizst egy nagy edénybe öntöttem. 12 db Mars-csokit kibontottam a csomagolásból és egy fazékba tettem. Hosszasan merengtem felette, nézegettem, és próbáltam megbirkózni a szürreális látvánnyal. Hozzáadtam 30 dkg vajat, sóhajtoztam, markolásztam a szívemet, és bekapcsoltam a tűzhelyet. Közepes lángon folyamatos keverés mellett összeolvasztottam, sűrű carpe diem mantrázás mellett – elég brutális látvány, ahogy lesz egy kondérnyi vajas olvasztott csoki! -, majd ráöntöttem a puffasztott rizsre, alaposan összeforgattam, lenyomkodtam az edényben és kihűlés után hűtőbe tettem. Miután visszadermedt, kiszedhető, és tökéletesen szeletelhető kockákra.

Mákóczi túrós

Jesszumpepike, most látom, hogy május óta nem fújt engem erre a szél, mea covidulpa. Most már amúgy fúj rendesen, ma volt az első igazán őszi nap errefelé, azt hiszem, vége a rövidujjúban történő futásoknak, főzöm a teát, előkerültek a kabátok és elkezdtem beletelepíteni az erkélyről a növényeket. Aztán most már időnként bevetődök a tűzhely mellé is, kifli, ittalvós bulikára pizza, Rákóczi túrós a szomszédoknak és barátoknak, még messze vagyunk a nagy elántól, azért hagyott maga után “sebeket” a nonstop koronafőzés, de a beteg már megmarad. Sokat segít, hogy a kölykök – boldogan! – járnak az iskolába, kapnak újra meleg kaját, én meg itthon napokig elnyammogok két liter levesen, nem kell napi drillben küzdeni. A sütik meg közösségépítő erejűek, új család költözött a szomszéd lépcsőházba, hároméves kislánnyal, a garázsuk a mellettünk lévő, az udvaron már megindult a közös játék és első körben kaptak eperlekvárt a miheztartás végett :). Olasz Szomszédékkal szintet léptünk, már lakberendezési vonalon is megy a barter :D, Kutyás Bácsiék Kutyájának pedig tegnap volt az 5. szülinapja (igen, igen, számon tartjuk! 😀 ), úgyhogy épp ideje volt megint sütni valamit.

Gyermekeim a Rákóczi túrósból a habot egyöntetű elragadtatással fogadták, ahányszor kimentem a konyhába, kicsit tovább kopaszodott a megmaradt mennyiség :), de csak a kicsi ette a többi részét is. A mákot viszont a nagy szereti, Dzsuniornál nem emlékeztem, hogy a háromnapos ciklusok közül épp melyiknél járunk, ezért egy full mákost nem kockázattam meg. Viszont felmerült az ötlet, hogy keverném a kettőt, a túrót és a mákot, így egy lazább szerkezetű, krémes töltelék születne. És lőn. Kétpofára falják.

Hozzávalók:

A töltelékhez:

20 dkg darált mák
1 dl víz
10 dkg nádcukor
1 citrom héja
1 kisebb (kb. 15 dkg-os) alma
27 dkg túró
5 dkg porcukor
2 tojássárgája
17 dkg tejföl
2 ek. vaníliakivonat

A tésztához:

9 dkg porcukor
18 dkg hideg vaj
27 dkg liszt
1 tojássárgája

A habhoz:

4 tojásfehérje
13 dkg porcukor

Tekintettel arra, hogy az enyémek mennyire “habosak”, én itt elpattintottam még egy fehérjét a mélyhűtőből kiolvasztva, de lehet csak a fenti tojássárgákhoz tartozó 3 db-ból is csinálni, ez esetben 10 dkg porcukorral.

egy kis üveg áfonyalekvár

Először a mákhoz reszeltem a citromhéjat, az almát héja nélkül, aztán leforráztam a cukorból és vízből felforralt sziruppal, és megvártam, hogy kihűljön.

A tésztához valókat a géppel gyorsan összegyúrattam, kinyújtottam, 35×25 cm-es, kivajazott, kilisztezett tepsibe helyeztem, most nem a sodrófára csavarós metódussal, hanem kipróbáltam azt, hogy a tepsit tettem fejjel lefelé a tésztára, összefogtam a nyújtó szilikonlappal és megfordítottam, szerintem egyszerűbb volt így. Ment a hűtőbe kb. 20 percre, amíg az aktuális online képzésről ki tudtam szakadni, ha tovább, akkor sincs probléma. 180 fokos sütőben kb. 15 percig sült, világosbarnásra.

A túrót villával összetörtem, hozzákevertem a két tojássárgáját, a vaníliakivonatot, a porcukrot és a tejfölt, majd a mákos masszát, egyenletesen eldolgoztam. Kiszedtem a tésztát a sütőből, rásimítottam a tölteléket és visszatettem újabb 15 percre.

Ez idő alatt a fehérjéket elkezdtem habbá verni, amikor már fehérek voltak, de még elég lágyak, hozzászórtam a porcukrot és vertem tovább, összesen kb. 10 percig. Megittam egy kávét, majd amikor lejárt a második 15 perc, kiszedtem a tepsit és körben meg rácsosan habzsákból rányomkodtam jó vastagon a habot, visszatettem a tepsit, a hőmérsékletet letekertem 100 fokra és 30 percig hagytam száradni bent. Amikor langyosra hűlt, a habrács közötti résekbe házi áfonyalekvárt kanalaztam.

Kuszkuszmorzsa

Nehéz pontosan belőni, de úgy 2018 óta vezetem, hogy milyen könyveket olvasok. Valamikor szintén ebben az évben elkezdtem a megnézett TED-előadások címét és előadóját is rögzíteni. Tavaly novemberben a műfajok szerinti csoportosítás helyett váltottam havi bontásra, és a listára decembertől rákerültek a podcast epizódok is (színkódokkal szépen, ahogy a csillag megy az égen – zöld a könyv, kék a TED, piros a podcast!). Na ez így most nagyon pöpec, messziről kiugrik, hogy miként hullámzik ez a három az aktuális érdeklődési körömben/türelmemben/időmben. Március-áprilisban a korai karanténidőszakkal a TED-ek törtek előre nagyon, maximum 20 perces bármire volt idegzetem, a május viszont már piroslik, és a könyvek is sűrűsödnek végre. Szépen beálltak ezek a hétvégi délelőttök, második kávéval ágyban horgolás-kötögetés, közben podcast (Armchair Expert, Unlocking Us, The Happiness Lab – mindet nagyon ajánlom, tervben még a Where should we begin és az On being), kismajmok tévéznek, simulás ezerrel. Az egyetlen probléma ilyenkor az ebédfőzéshez való felkászálódás szokott lenni, mert ha belefeledkezek és fél 12-re jutok konyhakész állapotba, akkor azért a tervezett császármorzsa pusztán az órányi előkészületi idő miatt ugrik. Úgyhogy ma ilyen körülmények között rövidítéseket keresnem kellett, és így találtam ki, hogy akkor pörgessük meg kuszkusszal a történetet. Nagyon jó lett, apróbb rögökkel, mint a császármozsánál, és sokkal hamarabb elkészült.

Hozzávalók:

13 dkg kuszkusz
1,3 dl víz
2,5 dl tej
10 dkg liszt
1 ek. vaníliakivonat
3 tojás
13 dkg cukor
1 citrom héja (ha van, nekem most kimaradt, de kicsit hiányzott)
7 dkg vaj

A kuszkuszt felöntöm a forró vízzel és lefedve állni hagytam, amíg a tej felforrt. Utána ezt is ráöntöttem a forró tejet is, és 5 percig állni hagytam, majd rászórtam a lisztet és átkevertem, a vaníliakivonattal egyyütt. Már nem fedtem vissza, hogy hűljön. A tojássárgákat a cukorral habosra vertem, és a langyos kuszkuszos masszához kevertem. Végül jött a keményre felvert tojásfehérjekupac is, amit óvatosan hozzáforgattam. A vajat nagyméretű serpenyőben megolvasztottam és felforrósítottam, belekotortam a masszát, és fakanállal óvatosan, folyamatosan mozgattam, tördeltem, amíg megpirult és kis darabkákra esett. Házi baracklekvárral pusztítottuk.

Sajtos-vajas kifli

Úgy lenne az igazi, ha ott figyelne mellette a kovásszal teli üveg és a dalgona kávé :), de egyelőre ezeknél kitartok hősiesen! 😀 (Pontosan tudom, hogy mennyivel nőne meg a kenyérfogyasztásom, ha megint nekiállnék kovászolni, úgyhogy bármilyen csodás cipókat is látok, nem kívántam rá a sütésre. A kávé még lehet, hogy egy unalmas délutánon bekövetkezik, de a permanens home office egyik előnye, hogy nem kell neszkávét inni, semmilyen formában nem kívánom.) A kiflivel viszont “elbuktam” – egyrészt egy rakás barát süti és sajnos dokumentálja is őket mostanság, nekem meg csorog a nyálam, másrészt az egész nyilván az anyám hibája (de hát ugye mi nem? 😀 ). Már két hete gyanút fogtam, mikor az aznapi baranyai híradása élén az ismét kapható hipó és élesztő állt; a második tételtől szaladt világgá a szemöldököm, tekintettel arra, hogy az elmúlt 42 évből egyetlen alkalomra sem emlékszem, amikor bármi kelt tésztás cuccot sütött volna. Minek az élesztő, főleg minek FÉL KILÓ belőle??? Hát kizárólag olyan kiszerelés volt, no problemo, lefagyasztotta öt dekánként, “csak biztonságból kell”, mert ő nem eszik pékárut, apámnak azt a kevés rozskenyeret, amit enged az orvosa, elég hetente egyszer megvenni. Aham. Biztonságból fél kiló. Az otthoni biztonsági lisztmennyiségre rá se mertem kérdezni ezek után :D. Na, két napja rámírt, hogy kérek-e kiflireceptet, mert kipróbált egy tuti 12 darabosat (?!?!?). Egyrészt örülünk, hogy fogy az élesztő, meg addig is otthon vannak, amíg megy a sütő, másrészt elkezdünk aggódni az apámért, aki két nap alatt eltüntette az említett, számára bőven illegális mennyiséget… Mindenesetre a karanténkifli áttörte anyám több évtizedes kelt tészta falát, felsőbb erőhatalmakkal pedig nem száll vitába az ember :), főleg nem friss élesztő beszerzése után. Úgyhogy jött, aminek jönnie kellett, rászántam magam a kiflisütésre. Volt még itthon reszelt emmentáli, attól már szabadulni akartam, így egy sajtos változat készült.

Hozzávalók:

43 dkg liszt
2,5 dkg friss élesztő
2 dl tej + a kenéshez
1 tk. cukor
1 ek. só (nekem gyenge finomsóm van, darabosabb vagy erőteljesebb típusokkal, óvatosan, először fél ek-val érdemes megnézni a tésztát)
20 dkg olvasztott vaj
5 dkg reszelt emmentáli

A tejben elkevertem a cukrot, felmelegítettem kicsit a mikróban, beletördeltem az élesztőt, hagytam, amíg felfut, és örültem, hogy épp nem a lányom science órai kísérleteire kell eltapsolnom. A többi hozzávalót a sajt kivételével a robotgép keverőtáljába mértem, majd hozzáöntöttem az élesztős tejet és a dagasztókarral pár perc alatt szép tésztává dolgoztam. Amíg befejeztem az ebédfőzést, hagytam 15 percet állni, majd kettéosztottam, a felét vékony körlappá nyújtottam, négybe vágtam, édes jó Lajosom, megszórtam a reszelt emmentáli felével és a körcikkek széles részétől feltekertem, kifliformára hajlítottam, majd megismételtem a tészta másik felével. Én kenésre nem szoktam egy tojást eltapsolni, jó lesz erre a tej is. Továbbá nem szeretem a sütőlapot se mosogatni, úgyhogy bepasszítottam mind a nyolc félholdat egy lapra. 200 fokos sütőben kb. 20 percig sült, aranybarnára. Frissen a legjobb, amikor nyúlik benne a sajt, legközelebb kipróbálom úgy, hogy parmezánt is reszelek az emmentálihoz.

Update: a lekváros változathoz 1 zacskó vaníliás cukor a tésztába, a sót levettem nagy csipetre, és házi baracklekvárral kentem meg a kisebb cikkelyekre vágott tésztát, így 2×12 kisebb kifli lett. Most épp volt maradék tojás, azzal kentem le. Ez is nagyon finom!

Tom kha(rantén) gai

Így az ötödik hét magasságában ma a kis hótopánom betetőzött a gyereksétáltatással. Valahogy sose sikerül sima ügyként lebonyolítani. Minden nyomorult nap vinnyogás van, hogy “de miéééééért kell kimenniiiiii?!” a vakító napsütéses 20 fokba, büdös kölykök, sírjon a szátok, tényleg. Ha ezen átkínlódjuk magunkat, akkor jön a dilemma, hogy akkor görkori vagy roller. Az előbbit azért szeretem, mert akkor szétszedik a kezemet a lejtőkön és az emelkedőkön, márpedig itt 25 méternél hosszabb sima vízszintes szakasz nincs, az utóbbit meg azért, mert hamar eltűnnek a szemem elől. És bár tempós sétával megyek, a rollert utolérni azért futva is szép meló. Nyilván van a kombinált verzió is, amikor egyik az egyikkel, másik a másikkal – legjobb. És ha végre elindultunk, akkor jöhet Az Útvonalválasztó Mizéria. Szerencsére van több csendesebb bicikliút a közelben, de ugye melyiken hol jönnek a lejtők, az nem mindegy, meg egyáltalán, bonyolult összefüggések ezek, hogy jobbra vagy balra bármelyik kereszteződésben: egyik nap az egyik választ és a másik fintorog, a másik nap fordítva. Elvileg van mamanap is, de ezt megvonták tőlem, miután a racionalitás jegyében mindegyik útvonalba belepiszkáltam :D. Na és ha a kiválasztott közlekedési eszközzel elindulunk a belőtt útvonalon, akkor utána már csak felváltva kétpercenként jön a “hány perce jöttünk el?”, merthogy a legalább félórát ők maximum félóraként próbálják interpretálni… Úgyhogy ma a 18. perc magasságában, amikor elhangzott az egyik szájából, hogy a másik direkt gonosz, mert a Nagy Emelkedős Útvonalt választotta, mikorpedigésegyáltalán, akkor hazahajtottam őket és közöltem, hogy én most idegnyugtató főzésbe kezdek magamnak, mindenki tűnjön el a közelemből.

A tom kha gai március elején, az utolsó utamról hazajövet került volna megfőzésre, de aztán nem úgy alakult az élet. Utána pedig elsodortak az első karanténhetek feszült villámbevásárlásai, nemigen foglalkoztam azzal, hogy egy konkrét receptre rákészüljek, főleg nem egy thai levesre. Most egy-két dolgot bedobtam a pénteki nagybevásárlás során, de a nagyon spéci hozzávalókat – citromfű, ugyanmár… – nem keresgéltem. A koriander hiányzott belőle, az sajnos a balkonkertben kidöglött, de majd legközelebb, és a lime-ot se kutattam fel. A hozzávalókat tessenek rugalmasan kezelni, ami van, van, ami nincs, nincs, lehet másik paprika, másik curry paszta, másfajta hús, másfajta gomba, sima bazsalikom – karanténilag ahogy megyen. Ez a két recept volt az alap, aztán szokás szerint egyszerűsítettem és gyorsítottam.

Hozzávalók:

0,5 kg csirkemell
1 ek. kókuszzsír
1 konzervdoboz kókusztej
7,5 dl alaplé
1 vöröshagyma
3 gerezd fokhagyma
10 g friss gyömbér (egy nagy karika egy tekintélyesebb darabról)
1 kaliforniai paprika
0,5-1 chilipaprika
2 ek. thai vörös curry paszta
20 dkg barna csiperke
2 szál újhagyma
2 ek. nádcukor
1 ek. Worcestershire szósz
2 ek. citromlé
nagy marék rizstészta
fél marék thai bazsalikom
pár levél menta (ha van koriander, az jobb)
só, bors

A felolvasztott kókuszzsíron megpirítottam a hagymát és az apróra vágott fokhagymákat. Ment rá a szintén apróra vágott gyömbér, a curry paszta, majd a felkockázott, megsózott csirkemell. Jól átforgattam, mikor kifehéredett a hús (igen, tudom, a piros szószban, you know what I mean), hozzákarikáztam a chilipaprikát, az apróra kockázott paprikát és a nagyobb darabokra vágott gombát és borsot őröltem rá. Felöntöttem a forró alaplével és a kókusztejjel, majd felforraltam, és közepesre levett lángon 15 percig főztem. Ment bele a a nádcukor, az apróra vágott újhagyma, a Worcestershire szósz, a citromlé, majd a rizstészta és a zöldfűszerek, és le is kapcsoltam instant a lángot. Mire elkészült, én is lenyugodtam, ez gondolom akár holnapig is ki fog tartani.

Bejgliffin

Ez egy kis time travel hónapokkal ezelőttre. Még a karácsonyi bejglisütési lázban jutott eszembe, hogy ugye a cél mindig a kevés tészta – sok töltelék kombináció kimaxolása, és érdekes kísérlet lenne ezt muffinformában megpróbálni. Bár Dórától régóta tudjuk, hogy van az az összeg, amennyiért korpásodik az ember haja, nem éreztem azt, hogy erre az ünnepi időszakban én bárki kedvéért hajlandó lennék. De úgy mocorgott a fejemben a gondolat, hogy majd a nyugalmas januári időszakban. Aztán a szülinapi tortaáradat ezt is elsodorta. Sebaj, jó lesz ez februárban is, úgyis utálom az olajban sütést, farsangi fánk helyett farsangi bejgli. De a február is sűrű lett, aztán utána jött a munkába fulladós március eleje, ami lockdownba torkolt és túlélő üzemmódba. Az április viszont kezdi meghozni a babrálás-alkotás vágyat, na meg a házbeli sütibarterben is én voltam a soros a hétvégén, úgyhogy a tettek mezejére léptem. Éva tökéletes bejglireceptjét használtam hozzá, melegen ajánlom “sima” bejglire is, de erre is szuper.

Az alaptészta fele mennyisége 24 db bejgliffinre – légyszilégyszilégyszi értékeljétek az elnevezést! 😀 – elég, ha menet közben elfogy a türelem, akkor lehet 12 + 1 tisztességes bejglit is alkotni belőle :), ez esetben a tojás másik fele a rendes tekercs megkenésére felhasználható, ha nem erre kerül sor, akkor csapjuk el rántottába. Én a jelenlegi ínséges időkben egy zacskó darált mákot használtam el 12 darabhoz (tehát a lenti töltelékmennyiséget feleztem), a másik fele a gyerekek kérésére lekváros lett. Lehet kísérletezni bátran mindenféle töltelékkel, a folyósabbak alá fél teáskanálnyi zsemlemorzsa vagy darált dió nem árt mindegyik kosárkába. Eredetileg valahogy sokkal macerásabbnak tűnt, hogy a muffinformákkal szórakozzak, de mivel nincs háromszoros kelesztés, valamint rövidebb ideig is sül, így valójában jóval gyorsabban kész lesz. És nem reped ki!

Hozzávalók:

A tésztához:
0,5 kg liszt
5 g friss élesztő
10 dkg vaj
7,5 dkg kacsazsír
4 dkg porcukor
fél tojás (mérlegen kimérjük, felverjük és így átöntjük a felét a tésztába)
1 dl tej
1 tk cukor

A töltelékhez:
40 dkg darált mák
26 dkg cukor
2,5 dl víz
1 alma
1 citrom héja (ha van)

Először megcsináltam a tölteléket, hogy legyen ideje kihűlni: a cukorból és a vízből szirupot főztem, és felöntöttem vele a reszelt almával kevert mákot. Ha a fele mennyiséghez reszelünk héjastul egy egész almát, mint ahogy azt koronavírus idején erősen konyhai figyelemzavarossá vált szerzőnk tette (és természetesen a legvégén lett gyanús, hogy kicsit mintha sok lenne ez ennyibe), ne habozzunk kicsipegetni a masszából a feleslegesnek minősített reszeléket, a játék kedvéért a lehető legkevesebb mákveszteséggel (ne kapjunk agyvérzést! mindfulness! flow!). A citromhéj jó lett volna bele, de csak ezért ne menjünk el a boltba, én se tettem.

A teáskanál cukorral elkevertem a tejet, mikróban 30 másodperc alatt megmelegítettem, majd beletördeltem az élesztőt. Amíg felfutott, addig kimértem a többi hozzávalót a KitchenAid táljába, beleöntöttem az élesztős tejet, és rábíztam az egészet a robotgépre. 2 órára ment a tészta a hűtőbe, majd feleztem (egy tepsihez) és kinyújtottam vékonyra. Megnéztem a muffinpapírokat, kerestem egy akkora edényt, ami kábé megegyező kerületű velük, és azt rajzoltam körbe késsel a tésztán. Szépen papírostul belenyomkodtam a formába, majd belekupacoltam a mákos tölteléket. 180 fokon 23 percig sültek. Valami isteni mákbomba lett a végeredmény!

Banánpalacsinta

Drága macinacis csapataim a kollektív szopórolleren – kicsit ide is kiterjesztem a csápjaimat. A lockdown bezárt a lakásba – ahogy a kisebbik fogalmazott: “itthon maradunk a rabságban” 🙂 -, ezt én online kicsit az FB meg az IG tevékenység “nyitásával” kompenzálom, maradva azért főleg a konyhai vonalon, hiszen ez lett az egyik központi kérdés az életünkben. Más körülmények között, feszültség-, munka- és tanulásmentesen biztos klassz lenne ez, ha lehetne alkotni meg elmélyedni szakácskönyvekben, nézegetni vonatkozó videókat, de én most nem élem meg pozitívan, hogy kifejezett – sőt, intenzív tervezést igénylő – feladattá lépett elő a főzés, és így a harmadik hét végén már bátran mondhatom, hogy das ist ein púp a hátamon. Úgyhogy most némi önhangulatjavító intézkedésként megpróbálok úgy tenni, mintha még meglenne a bloggerénem a régi időkből és lenne energiám kísérletezni és csak úgy, örömből főzni. Valami fertegetes nagyívűt, nyilván, hisz karantén idején ilyenekre nyílik lehetőség :). Én kérek elnézést.

Surprise, surprise: a két kölyök válogatós, és bár a felelős szülő önimázsom részeként próbáltam párszor felemelő szentbeszédet tartani a koronavírus és az otthoni étkezésen való változtatás témakörben, gondolom mindenki sejti, micsoda hihetetlen eredményeket hoztak ezek a kísérletek. Két- (horribile dictu) háromfélét viszont nem vagyok hajlandó produkálni, úgyhogy erős a küzdelem azon a mezsgyén, amit még befogadnak, de nekem is jó, változatos és nem marad belőle túl sok maradék. Ez utóbbi is elég fontos, nem szeretném se három napig ugyanazt enni, se kidobni a megmaradt kaját. Arra szerencsére elég hamar rájöttem, hogy a “két felnőttre főzök” még mindig túllövése a fogyasztásuknak, ez már lecsökkent “másfél felnőtt” mennyiségekre (és még ezek is néha kitartanak két napig). A szűk termék-keresztmetszetet nem meglepő módon a zöldségek jelentik, de a gyümölcs is erősen alma-eper kombóra csökkent. A banánt el lehet csapni eperturmixokba, de ezekre – az eper miatt – csak bevásárlós napokon kerül sor, tehát 7-8 naponta egyszer, viszont a bancsi eláll és fagyasztható. Úgyhogy tetszik, nem tetszik nekik, veszem, és keresem a csempészési lehetőségeket.

Ez a recept eredetileg a dietetikusomtól jött, egyszerűsített formában, de néha nagyon szétfolyós lett a végeredmény. Most sikerült összerakni a tökéletes állagot, úgyhogy gyorsan rögzítem is. Glutén- és laktózmentes.

Hozzávalók:

2 közepes banán
2 tojás
4,5 dkg aprószemű (gm) zabpehely
1 tk. porcukor
2 ek. rizsliszt (vagy sima)
sütéshez olaj

A banánt gyerekmunkással szétnyomkodtattam egy villa segítségével, elengedve fülem mellett a “mi ez a barna benne?” és hasonló konstruktív kérdéseket. A tojásokat felvertem és beleszórtam a zabpelyhet, tíz percre félretettem, majd összekevertem a banánmasszával, a porcukorral és a rizsliszttel. Az olajból kevesebbet öntöttem a serpenyőbe, mint mondjuk rántott hús sütéséhez, és evőkanálnyi kupacokban mindkét oldalán aranybarnára kisütöttem a lepénykéket – ebből a mennyiségből 13 db lett.

Lelkes közönségünk visszajelzései:
– Érzem benne a banánt…
– Fura… de végülis Nutellával elmegy az íze.

Spenótos-parmezános édesburgonya-torta

Nagyon szeretem az évtervezéseket, a YearCompass évek óta a barátom, próbáltam még egy-kettő másikat is, de azok nem jöttek be ennyire. Számomra van egy erős varázsa annak, hogy december utolsó napjaiban átgondolom, ami mögém került és próbálok laza terveket készíteni a következő 365 napra. Így, hogy írásos nyoma van évek óta, külön érdekes visszalapozni és látni, mennyi minden változott, milyen íveket írnak le a terveim, mi nem jött össze, mi igen, mi az, amit csak “hát mi vesztenivalóm van?” alapon lefirkantottam és lőn meglepetés, és mi az, amit nagyon szerettem volna, de kukapozitív maradt. Idén a szokásos gyakorlatot kiegészítettem egy új mókával: Gretchen Rubintól vettem a “20 dolog 2020-ra” listát, amit az év eleji bécsi kis utamon rakosgattam magamban. Vidám program, komoly program, fontos program, “miért ne?” program, egyszeri, heti, havi elképzelések, mindenfélét összegyűjtöttem, amikről úgy gondoltam, hogy az idei év jobb és főleg fókuszáltabb lesz tőlük. Nem, nem fogadalom egyik se: ami nem jön össze, attól nem fogok álmatlanul forgolódni éjszakánként, viszont az önismeret nem áll rosszul: amiket kitaláltam, azok eddig az elmúlt kábé két hónapban szépen működnek, jól sikerülnek, örömöt okoznak és visznek arra, amerre én szeretnék haladni. Miután precízen és színesben kidolgoztam ezekhez a nyomonkövetési terveket – igen, igen, ilyenjeim is vannak… -, felvillant emlékeim közül egykori matektanárnőm, aki annak idején lehetőséget biztosított, hogy az évvégi jobb jegyért írjak dolgozatot, ami nyilván szarul sikerült, sajnálkozott is. Aztán legnagyobb meglepetésemre mégis a jobb bukkant fel a bizonyítványomban – azt mondta, gondolkodott rajta később, és olyan szépen köszöntem meg a javítási lehetőséget, hogy megadta végül :). Hát, ez azóta is patent így működik, hogy a számok nem, a szavak igen 🙂 – szívós munkával csak sikerült egy 6+6+6+4-es = 22-es listát összeraknom…

Na, az egyik ezek közül az eddig véletlenszerűen beiktatott húsmentes napok rendszerbe rendezése, az egyszerűség kedvéért Húsmentes Hétfőkre. Január 6-án, az első idei munkanapomon behaladtam a céghez, szépen vittem a tízórait, az ebédet, az uzsonnát, minden tiptop vega, éppen csak a mennyiségeket mértem el, úgyhogy késő délután már kopogott a szemem és vettem gyorsan egy szendvicset a büfében. Kellett utána még egy félóra, de egy “ÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓ A KI-BEBASZOTT KURVA ÉLETBE!!!” felkiáltás mellett csak realizálódott, hogy szemrebbenés nélkül sonkásat tömtem az arcomba… Azóta ilyen hibát nem követtem el, jobban odafigyelek, és még precízebben előkészülök a hétvégéken. Ez a “torta” is egy hétfőre készült, de elsőre nem lett tökéletesen olyan, amilyen a fejemben megterveződött, most viszont már igen. Lehet köretként is enni, grillezett csirkemellhez is nagyon finom volt, de önmagában is tökéletes. Rizsliszttel gluténmentes, de ha ez nem szempont, nyugodtan lehet sima búzaliszttel vagy tk. liszttel is készíteni.

Hozzávalók:

80 dkg édesburgonya (kb. két termetes példány)
20 dkg skyr vagy tejföl
5 dkg reszelt parmezán
2 tojás
3 dkg rizsliszt vagy másfajta liszt
3 dkg vaj + a forma kenéséhez
3-5 dkg reszelt gouda
egy nagy maréknyi spenót

Az édesburgonyát héjában megfőztem, fogpiszkálóval ellenőriztem a belsejét, hogy jó-e már. Lehúztam a héját, sütőpapírral bélelt, vajjal kikent 18 cm-es tortaformát kiraktam a belőle leszelt vastagabb (kb. 3 mm-es) karikákkal. A többi krumplit a vajjal alaposan összetörtem, hozzákevertem a skyrt, a reszelt parmezánt, a lisztet és a két tojást, csinos narancssárga krumplipürészerű masszává. Ennek kábé a harmadát rákanalaztam a krumplikarikákra, egyenletesen szétterítettem rajta a spenótot, majd a kétharmad masszát is rákentem. A tetejére reszelt goudát szórtam, és 200 fokos sütőbe tettem 25 percre, majd még néhány percre a grill alá.

Dupla parmezános rudak

Ilyenkor illik még mondani, hogy BÚÉK? Vagy bikkmakk? Vagy valami? Szóval hosszú hallgatás, sütésekben (túlságosan is) gazdag évvége, lassan simuló évkezdős idegrendszer után integetek innen a még meglévő kedves olvasóknak, és hoztam egy jó kis receptet nekik. A kilométerdús családlátogatós körök egyikében felbukkant a nagynéném is, aki a bejglimérgezés-közeli állapotokat úgy gondolta enyhíteni, hogy a rendelkezésre álló zserbóválasztékot megduplázta, továbbá kirakott az asztalra egy doboz szezámmagos sós rudacskát. A cukorsokk határán az ember (értsd: az egész család kollektíve) nyilván a sósért nyúl. Csak egyet, ugye. Aztán még egyet. És még egyet. És még egyet. És hopp, hát nem elfogyott az a doboz tíz perc alatt? Anyám leírta gyorsan a receptjét, kérdezte, hogy nekem is kell-e, dehogy, jó a memóriám, megjegyeztem. Máskor karácsonyi hadiállapotok idején nem arcoskodunk, tudomásul vesszük az egyébként remekül működő rendszereink fennakadásait, és akkor nem kell a kifinomult “mintha azt mondta volna” módszerekkel küzdve reprodukálni a dolgokat (mert nyilván nincs pofám anyámra ráírni – ha már bukta, legyen emelt fős bukta!). A receptet amúgy is első hallásra ricottára akartam optimalizálni, egyszerűbb, mint túrót szerezni az orosz boltból, parmezánból pillanatnyilag a házbeli barternek köszönhetően mintegy fél évre el vagyunk látva, úgyhogy más lett, mint az övé, de nagyon-nagyon finom.

Hozzávalók:

30 dkg liszt
25 dkg ricotta
25 dkg vaj
1 tojás
5+5 dkg reszelt parmezán
tk. só

A lisztet, ricottát, puha vajat, tojássárgáját, sót, 5 dkg reszelt parmezánt beszórtam a robotgépbe, villámgyorsan lágy tésztát dolgoztam össze belőlük. Lisztezett felületen kinyújtottam kb. 3 mm vastag nagy téglalappá, a nagy sütőlap méretében, és óvatosan áthelyeztem a szilikonlapra. Ha a pizzavágó nem tűnt volna el az elmúlt 7 év 3 költözésének valamelyike során, azt használtam volna, ennek hiányában késsel vagdostam be a tésztát kb. centi széles csíkokra a rövidebb oldalával párhuzamosan, és keresztbe háromba, édes jó Lajosom. A tojásfehérjét kissé felvertem villával és megkentem vele a tésztát, majd megszórtam a másik 5 dkg reszelt parmezánnal. 180 fokos sütőben (amióta nemrég láttam a zseniális George Carlint a témában (is), azóta az előmelegítettet igyekszem kihagyni a szókincsemből 😀 ) kb. 15 perc kellett neki, amíg a parmezán szép pirosra nem sült. Kihűlés után lehet az előre bevágott vonalak mentén felvágni.

Erdei gombakrémleves parmezán ropogóssal

Puzzle időszak jön: összerakni a szétcsúszott dolgokat. Nincs dráma, de nem is igazán jó most a bőrömben – elengedések, átgondolások, újratervezések vannak folyamatban, és hát nem lehet tovább halogatni eddig remekül elpakolt teendőket se. Na jó, azért még lehet egy poszt erejéig csak megjátszom :), főleg, hogy ez egy isteni, lélekmelengető leves, ami ráadásul egy nagyon kellemes estéhez visz vissza. A baráti vacsora menüjének kialakítása úgy indult, hogyaszondja pasi közölte: a gyerekei nem szeretik a gombát, úgyhogy akkor itt a kiváló lehetőség végre gombalevest enni. Ezek után töprengtem egy ideig, hogy áruljam-e el: én se vagyok a gomba nagy barátja :D, de aztán arra jutottam, próbálkozzunk meg vele. Végülis ahányszor elhagyja a számat a “DE LEGALÁBB KÓSTOLD MEG!” egy héten, akár mutathatok példát is :). A BBC Good Food receptjét rántottam elő alapnak.

Hozzávalók:

25 dkg rókagomba
20 dkg portobello gomba
4 dkg szárított erdei gomba
8 dl zöldség- vagy húsleves alaplé
5 dkg vaj
1 gerezd fokhagyma
1 kisebb salotta
2,5 dl 30%-os tejföl
1 ág oregánó

3-5 dkg reszelt parmezán
pisztácia

A szárított erdei gombát felöltöttem 2 dl forró vízzel. A vajon megdinszteltem az apróra vágott hagymát és a fokhagymát, majd rádobtam a rókagombát és a nagyobb darabokra vágott portobellót, kicsit átforgattam, és két perc múlva hozzáadtam a szárított erdei gombát, levével együtt és az alaplevet. 15 perc után belecsipkedtem az oregánót, hozzákevertem a tejfölt, a hőt lekapcsoltam alóla és leturmixoltam. A következő lépés idő bővében alkalmazandó: sűrűbb szűrőn átpasszíroztam a levest, így lágyabb lett, a fennmaradó sűrűje pedig kenceként hasznosítható, de ha ez kimarad, akkor is nagyon finom lesz a leves.

A parmezánropogóshoz a reszelt parmezánból kb. evőkanálnyi kupacokat raktam sütőpapírral bélelt tepsibe, egymástól kb. 3 centis távolságokra, 200 fokon 4-5 perc kell neki, amíg szétterül, csipkésedik és megpirul. Hűlés közben szilárdul, azt meg kell várni, aztán lehet a leveshez tálalni pisztáciával együtt. Nekem nem hiányzott hozzá levesbetétnek crouton, de ha nincs idő ropogóst gyártani, akkor hajrá azzal.

Nagy sikere is volt, olyannyira, hogy magamnak is legyártottam múlt héten itthon :).