Speculoos krém

Van néhány dolog így A Nagy Gasztroszférában, amivel sose tudtam mit kezdeni, adott esetben népszerűségük abszolút csúcsán se. Medvehagyma. Shoot me. Pumpkin spice. Broáf. Mogyoróvaj. Brrrr. És igen, ide tartozik a speculoos/spéculoos/speculaas is, amivel szintén nem lettünk barátok, hiába élek immár 16. éve közvetlen hatósugarában. Száraz, porzik, nem ízlik a fűszerezése, nyilván nem veszem, a gyerekek se eszik, ha kaptak Mikulás-csomagban, akkor az szép csöndben bevándorolt a munkahelyemre a szénhidrátra kiéhezett kollégákhoz. A probléma akkor lett akut, amikor a Folyosómikulásnak és a napközis Mikulásnak hála mintegy fél kilócska keksz gyűlt fel itthon. Munkahely – hogy “kedvenc” iskolaigazgatóm kedvenc kifejezésével éljek: – in situ nincs és még alsó hangon hetekig, ha nem hónapokig nem is várható, hogy újra lesz. Emellett párhuzamos problémaként jelentkezett a karácsonyi torta krémjéhez felhalmozott fél kiló mascarpone. Továbbá a szomszédasszony egy hete nálam lévő mélytányérja. Úgyhogy ki kellett találni valamit, ami egy Venn-diagramban megoldja nekem a történetet, egész jó hatásfokkal sikerült is, végül a mélytányért kilőttem az egyenletből, azt visszaadom csak úgy, üresen, mint az állatok :), külön tálcán prezentálva az öt adagot, de a többi pipa. És a végeredmény olyan lett, hogy a speculoos íze nem agresszív, hanem kellemessé szelídült, egészen barátokká váltunk így. Aki nem szeretne otthon speculoost vadászni, csinálja valami kakaós száraz fajta keksszel. Ez a mennyiség 10 adagra elég, mert A Kutyás Bácsiéknak is vittem Az Olaszok mellett, szóval elég ipari, kisebb családilag tessenek felezni.

Hozzávalók:

50 dkg mascarpone
20 dkg fehércsoki + 2-3 dkg a díszítéshez
egy nagy üveg meggybefőtt (720 ml)
4 dl tejszín
15 dkg vaj
15 dkg darált mandula
20 dkg speculoos keksz ledarálva

A meggyet szűrőbe öntöttem, a lecsöpögött levét felfogtam. A vajat, tejszínt, fehércsokit összeolvasztottam, aztán hagytam teljesen kihűlni. Robotgéppel hozzákevertem a darált mandulát, a darált kekszet és a mascarponét, hűtőbe tettem pár órára, majd fellazítottam a krémet a meggy levével. Tíz kistálkába tettem alulra egy réteg krémet, pár szem meggyet, újabb réteg krémet, majd mindegyik tetejére egy szem meggyet és némi reszelt fehércsokit.

Retró hidegtál

Annak idején, amikor a freeblog megszűnt, még csináltam egy mentést róla, hogy majd mindjárthamar átviszem valahova máshova, beimportálom egy másik blogmotor alá, és akkor legalább meglesz. Na ez a projekt úgy nyolc éve van egy rég elhagyott to-do list alján :), most már nemigen kerül rá sor, ami viszont nagy ritkán onnan kéne, azt nem egyszerű egy xml file-ból előcsákányozni. Úgyhogy gondoltam, ha már menetrendszerint megint sorra kerül ez a recept, akkor egyszerűbb itt megörökíteni és a későbbiekben innen előszedni majd, évente kétszer stabilan, szilveszterkor és húsvétkor, de a kisebbik kisnaccsád olyannyira kaszinótojás-függő lett (édes szívem, angolórán nemrég előadta, hogy my favourite food is kaszinóegg 😀 ), hogy ettől már sűrűbben kell gyártani, és ez már az emelt mennyiség, az eredeti öt tojással nem szórakozunk, az neki két étkezés… Szegény anyósom, hogy már nem érte a receptje következő generációs népszerűségét, pedig biztosan ő is kihúzta volna magát a hír érkeztével, hogy a gyerek vetetett magának boltit a nyáron a másik nagymamával, majd bőszen finnyogott rá, hogy az nem olyan. Úgyhogy ezt leginkább a családi szakácskönyv átörökítése érdekében rögzítem ismét itt, még mielőtt bealszok a pezsgő után :), és csak remélhetem, hogy a wordpress egyhamar nem fog bekrepálni…

Biztos írhatnék sok okosat vagy velőset 2020-ról, privátim meg is tettem magamnak – a YearCompass az én emberem erre -, értékeltem, megtaláltam benne a szépeket is, tanulságosakat is, rózsaszínre azért nem sikerült festeni :), de úgy érzem, ettől csak felfelé mehetünk. És fogunk is menni – mondatja velem a bennem élő örök optimista. Köszönöm, hogy benéztetek ide, igyekeztem legalább néha jelentkezni itt egy-egy recepttel, a jóval aktívabb Insta és az FB mellett, hasonló lenyűgöző tempó várható jövőre is :))) (de nem ígérek semmit! 🙂 ).

BÚÉK!

Hozzávalók:

A tartármártáshoz:
2 tojássárgája
1 dl olaj
30 dkg tejföl
2 ek. dijoni mustár
2 kk. citromlé
2 kk. porcukor

A kaszinótojáshoz:
10 tojás
1 kk. petrezselyem
4 ek. tartár

A franciasalátához:
75 dkg mirelit franciasaláta (vagy arányosan mirelit zöldborsó, sárgarépa, kukorica)
1 alma
3 közepes konzerv csemegeuborka
4 ek. tartár

A sonkatekercshez:
10 szelet (téglalap alakú) sonka
5 dkg vaj
5 dkg liszt
1 dl tej
10 dkg tormakrém

Megfőztem a 10 tojást keményre, párhuzamosan egy másik fazékban a mirelit cuccokat. Megpucolást követően a tojásokat hagytam hűlni, a salátához hozzávágtam apróra az uborkákat és a meghámozott almát. Jöhetett a tartármártás: semmi csöpögtetős marháskodás, a hozzávalókat szépen kimértem egy megfelelő edénybe, és botmixerrel egy perc alatt homogén mártássá dolgoztam össze. Kóstolni kell és ennek megfelelően korrigálni még cukorral/sóval/mustárral/citromlével az ízét. Négy evőkanálnyit a salátához kevertem és nagyméretű Ikea üvegtálba simítottam a franciasalátát. A tojásokat félbevágtam, a tojássárgákat villával átnyomkodtam (a régi blogon még “kislyukú reszelőn lereszeltem”, muhahaha, 2007. december 31-én, gyerekmentes időkben könnyen viccel az ilyesmivel az ember lánya…), hozzákevertem az apróra vágott petrezselymet és a tartárt, majd visszatöltöttem a masszát a fehérjékbe és a franciasalátára rakosgattam a tojásokat, a töltött résszel lefelé. Végül leöntöttem az egészet a maradék tartármártással. A sonkatekercshez a vajat megolvasztottam, rászórtam a lisztet, világos rántást csináltam, majd felöntöttem a tejjel. Amikor kész lett a besamel, hozzákevertem a tormakrémet, majd a sonkatekercsek hosszabbik oldalára kupacoltam belőle és feltekertem. A tojásokat körberaktam velük, ami megmaradt, ment még egy külön tálba.

Madeleine à la LL

Nah, hiába első adventi hétvége, ez nekem nem működik még. Egyszerűen túlságosan november van ma, túl sok a minden is, a magam részéről vibrálok ezerrel és a stressz-szintem az egekben, szóval nekem még kell ez a hátralévő másfél nap, hogy megkíséreljem átállítani az agyamat ünnephez közelítő és remélhetőleg lassító üzemmódba. Nincs adventi koszorú se, helyette adventi gyertyanaptár van, ami ehhez a mostani hangulathoz kiválóan igazodva majd december 1-jétől kezd el szépen égni, a szomszédok is ilyet kaptak ajándékba ma. És egy-egy tányér madeleine-t mellé, mert a mélyhűtőből kifolynak (oké, kipotyognak) a fehérjék, főleg a múltkori crème brûlée csapás után. Sok recept ír egész tojást hozzá, az így nem annyira buli, a fehérjék – ha valaki nem Pavlova/habcsók függő – mindig nehezebb esetnek bizonyulnak nagy mennyiségű elhasználásilag, így ez is gyorsan efelé a recept felé hajtott. Egy kísérlet után másodjára már sikerült a megfelelő mennyiségeket is eltalálni a formába, úgyhogy Mr. Teufel szélesre húzódó vigyorával tudom illusztrálni hangulatomat. Ízre teljesen stimmel, mivel az én formáim sekélyebbek, mint a műfaj nagyasszonyáé, ezért kevésbé látványosak a kagylóredők és a puha belsejük kisebb részt tesz ki – sag schon. A kölykök még csak a fele mennyiséget pusztították el tempósan, már kórusban könyörögtek, hogy süssek még, a nagyobb probléma, hogy a mézallergiám ellenére én se tudom megállni, nem érdekel, hogy kapargat a torkom utána – eat your heart out, emiatt soha nem sütött mézeskalács -, úgyhogy akkor az idei advent és karácsony egyik sztárja meg is van (ki fogom próbálni kakaósan és pisztáciával is, valamint azért megnézzük, milyen lesz méz helyett juharsziruppal). A recept Léa Linster Mein Leben – Meine Rezepte könyvéből van, a lenti mennyiségből 48 darab lett.

Hozzávalók:

6 tojásfehérje
20 dkg porcukor
12 dkg liszt
8,5 dkg őrölt mandula
2 ek. méz
16 dkg vaj plusz a forma kenéséhez
nagyobb késhegynyi sütőpor

A vajat közepes lángon megolvasztottam, és hagytam tovább a tűzhelyen – először habzott, aztán elkezdett barnulni, ekkor lekapcsoltam, félrehúztam és kitettem az erkényre a hidegbe. A tojásfehérjéket kemény habbá vertem, közben a lisztet és a porcukrot átszitáltam és hozzákevertem az őrölt mandulát. A száraz keveréket óvatosan a habhoz forgattam, homogén masszává kevertem, majd rászűrtem a teljesen kihűlt barnított vajat és hozzáadagoltam a mézet, eldolgoztam, és ment a tészta az erkélyre (vagy a hűtőbe, kinek hol fér) egy éjszakára. Másnap hozzákevertem a sütőport, a madeleine formákat olvasztott vajjal nagyon vékonyan ecsettel kikentem, a legnagyobb mélyedés részébe tettem púpozott kiskanálnyi adagokat, és 160 fokon légkeverésen kb. 17-18 perc alatt aranyszínűre sütöttem. Még puhák, amikor kijönnek, rácson kihűlés után tökéletes lesz az állaguk.

Crème brûlée à la LL

Az optimizmusom általában mindig nagy segítség az életemben, a túlélőkészlet egyik alapeszköze, idén viszont elég sokszor próbára volt téve szegénykém. Június végén, amikor a lockdown 100. napján meghúztam a mérleget az első hullámról, és egyúttal megvettem az októberi szülinapomra a Léa Linster főzőkurzust, könnyedén futott a tengerparti napsütésben (lásd: Pamela a piros Baywatch fürdőruhában), az esemény előtt egy héttel viszont már sérült első világháborús katonaként kúszott a lövészárkokban (nincs filmhivatkozás, ilyeneket nem nézek 🙂 ). Hogy az adott heti számok mellett lehet-e. Belefér-e. Oké, maszk, okés, kevesen leszünk, de ez elég-e. Volt szorongás bennem rendesen. Talán ez most a legnehezebb így a második hullámban, megtalálni a “normalitást”, és sokkal látványosabbak a személyes különbségek is, hogy kinek mi az, szélesebb a spektrum. Mindenesetre egyrészt élénken élt bennem a nyári vacsora emléke, másrészt lefuttatva a mindent is, aznap azt a döntést hoztam, hogy megkockáztatom. Szerencsére jónak bizonyult, és egy hatalmas élménnyel gazdagodtam, a nagyasszony mellettem ült, dupla adag kacsamájat kaptam tekintettel arra, hogy korábban a foie gras-t Magyarországról szerezte be :D.

Elsőként ezt a desszertet készítettük el, még szerencse, hogy bőszen jegyzeteltem és faggattam, mert ugyan rálegyintett, hogy benne van a recept a szakácskönyvében, amit megkapunk ajándékba (egyes szerencsések szülinapi dedikációval…), de utóbb összehasonlítva a számokat kiderült, hogy nem ugyanazok az arányok. A nyomtatott verzióban valamivel több a cukor – amennyiben ez a fél liter tejszínen felül bárkit jobban foglalkoztat 😀 -, és tovább is készül, mint ez a változat. A karamellizáláson izgultam kicsit, hogy a kis Fackelmannal menni fog-e (when was the last time you did something for the first time?), továbbá tesztelésre került, hogy elég gyorsan tudok-e vetődni a “mama, mi történik, ha megnyomom ezt a gombot?” kérdés után (it’s a beautiful day to save lives), de végül megbirkóztam az összes feladattal.

A mennyiség 10-12 főre elegendő, tálkamérettől függően (inkább szélesebb, laposabb tálkák legyenek, amikbe olyan max. 2 cm magasságban kerül a krém), ha kevesebb személyre is csináljuk, ne csökkentsük a mennyiséget, hanem a fel nem használt folyadékba öntsünk minőségi konyakot és likőrként nyalogassuk el, úgy is isteni… Az ipari mennyiségű megmaradó fehérjéhez pedig felkészül a madeleine.

Hozzávalók:

0,5 l tejszín
2,5 dl tej
12 tojássárgája
12 dkg kristálycukor
1 vaníliásrúd
nádcukor

A vaníliarúd belsejét kikapartam és a cukorhoz kevertem. Sajnos az amazonos vásárlásokra optimalizált németem a magyarázathoz nem volt elég erős, annyira meg nem érdekel, hogy utóbb utánakeressek, de fontos tényező, hogy a vaníliás cukrot is egy kis tejszínnel kell elkeverni először, és a tojássárgákat is, és csak utána összeereszteni a kettőt. Hozzáöntöttem a tejet és a maradék tejszínt, jó alaposan összekevertem és finom lyukú szűrőn átszűrtem. A folyadékot szétosztottam a tepsire helyezett kis tálkákba és 100 fokos sütőben légkeverésen 40 perc alatt dermedésig sült. Egy órát hűlt az erkélyen, majd kapott egy vékony nádcukorréteget – csak amennyi megtapad a krém felszínén! -, és jöhetett a lángszórózás, szép aranybarnára. Sikerült reprodukálni az éttermi élményt, juhú!

Szívinfarktus süti

A nyaralás végétől ugye beindult a házban a szokásos barter, érdekes módon a kimondatlan szabály az, hogy mindenki megmarad a saját territóriumán, receptet nem kérünk, pedig a gnocchi az fantasztikus, de valahogy tiszteletben tartjuk a másik alkotóterét :). Ez alól egy kivételre került sor: szeptemberben reggelizőpehely-süti jött kora reggel, és a délután becsapódott látogatók is teljes összhangban vetődtek rá, pedig állítólag annál a két gyereknél sem sikerül olyan édességet letenni az asztalra, amit mindketten egyöntetűen megesznek. Úgyhogy anyuka megkért a recept beszerzésére, mert az ilyen ritkaságot meg kell becsülni. Próbáltuk találgatni, miközben mi is kétpofára faltuk – a puffasztott rizs megvolt, a csoki megvolt, a karamellás íz megvolt, de az állag és az egész így együtt fejvakarást okozott. Szirup? A pufi nem kakaós, akkor miként lesz csokis mégis? Na, lementem pár nappal később, szülinapra készülődtek, kölcsönadtam a felfújható ágyat, és egyben megérdeklődtem, hogy hát a múltkori az miként készült, NEM NEKEM KELL A RECEPT, hanem barátnőnek, toltam magam elé a legális indokot. Ó, pont jókor kérdem, mert a buliba meg akarja csinálni épp a gyerekeknek, mutatja is. Elővette a Kellog’s Rice Krispies-t, hogy ebből és csak a sima jó, nem a kakaós – megveregettem a vállamat, hogy eddig eltaláltam -, majd előkerült

két

nagy

csomag

Mars-csoki.

Valószínűleg lesápadhattam, mert sietett megnyugtatni, hogy “you don’t need all of them, only twelve”.

Only.

Twe….

– Dodici?!?!?!

– Dodici.

És hogy a csokikhoz hozzáadunk 300 gramm vajat – HOW MUCH?!?! – Three hundred grams. I show you. – és valóban elővett egy félkilós tömböt és belőtte az elválasztást, ha már úgy tűnt, hogy így hirtelen nyelvi korlátok léptek fel közöttünk. A végén megköszöntem, aztán kissé szédelegve hazamentem. Először próbáltam átgondolni, hogy mennyit is ettem én a kapott adagból, aztán eltöprengtem, hogy keressek-e rá a kiskorú veszélyeztetésének itteni tényállására vagy jobb, ha maradok boldog tudatlanságban (tudjuk, non excusat), végül továbbítottam a kapott információkat, bár a mennyiségek bepötyögése kicsit kézremegős volt. Majd a bulira készített adagból feljött egy újabb tányérnyi, amire azért már kissé más szemmel néztem.

De az istennek nem hagyott békén a gondolat, hogy egyszer élünk. Vásárlásnál elosontam a csoki részlegre, majd megkönnyebbülten konstatáltam, hogy van Twix, Snickers, Bounty – csak Mars nincs. Karmaisten! Nekem ezt akkor nem kell megcsinálni, tartjuk magunkat az íratlan szabályhoz, majd jön, ha jön. És amúgy is, nincs az az isten, hogy mi hárman kényszerüljünk megenni ennyi kalóriát egy ültő helyünkben, mert ugye a saját receptjéből csak nem vihetek le nekik.

A következő bevásárlásnál az akciós részlegen három méterről virított két nagy csomag Mars-csoki. Se előtte, se azóta nem láttam. Karmaisten??? Seriously? Hát jó, felsőbb erőhatalmakkal nem vitatkozunk. Főleg, hogy ittalvós buli lesz, kettő párhuzamosan, lehet oszlatni a kalóriamennyiséget!

Hozzávalók:

375 g Kellogs’s Rice Krispies (egy nagy doboz)
30 dkg vaj
12 db (normál méretű) Mars-csoki

A rizst egy nagy edénybe öntöttem. 12 db Mars-csokit kibontottam a csomagolásból és egy fazékba tettem. Hosszasan merengtem felette, nézegettem, és próbáltam megbirkózni a szürreális látvánnyal. Hozzáadtam 30 dkg vajat, sóhajtoztam, markolásztam a szívemet, és bekapcsoltam a tűzhelyet. Közepes lángon folyamatos keverés mellett összeolvasztottam, sűrű carpe diem mantrázás mellett – elég brutális látvány, ahogy lesz egy kondérnyi vajas olvasztott csoki! -, majd ráöntöttem a puffasztott rizsre, alaposan összeforgattam, lenyomkodtam az edényben és kihűlés után hűtőbe tettem. Miután visszadermedt, kiszedhető, és tökéletesen szeletelhető kockákra.

Mákóczi túrós

Jesszumpepike, most látom, hogy május óta nem fújt engem erre a szél, mea covidulpa. Most már amúgy fúj rendesen, ma volt az első igazán őszi nap errefelé, azt hiszem, vége a rövidujjúban történő futásoknak, főzöm a teát, előkerültek a kabátok és elkezdtem beletelepíteni az erkélyről a növényeket. Aztán most már időnként bevetődök a tűzhely mellé is, kifli, ittalvós bulikára pizza, Rákóczi túrós a szomszédoknak és barátoknak, még messze vagyunk a nagy elántól, azért hagyott maga után “sebeket” a nonstop koronafőzés, de a beteg már megmarad. Sokat segít, hogy a kölykök – boldogan! – járnak az iskolába, kapnak újra meleg kaját, én meg itthon napokig elnyammogok két liter levesen, nem kell napi drillben küzdeni. A sütik meg közösségépítő erejűek, új család költözött a szomszéd lépcsőházba, hároméves kislánnyal, a garázsuk a mellettünk lévő, az udvaron már megindult a közös játék és első körben kaptak eperlekvárt a miheztartás végett :). Olasz Szomszédékkal szintet léptünk, már lakberendezési vonalon is megy a barter :D, Kutyás Bácsiék Kutyájának pedig tegnap volt az 5. szülinapja (igen, igen, számon tartjuk! 😀 ), úgyhogy épp ideje volt megint sütni valamit.

Gyermekeim a Rákóczi túrósból a habot egyöntetű elragadtatással fogadták, ahányszor kimentem a konyhába, kicsit tovább kopaszodott a megmaradt mennyiség :), de csak a kicsi ette a többi részét is. A mákot viszont a nagy szereti, Dzsuniornál nem emlékeztem, hogy a háromnapos ciklusok közül épp melyiknél járunk, ezért egy full mákost nem kockázattam meg. Viszont felmerült az ötlet, hogy keverném a kettőt, a túrót és a mákot, így egy lazább szerkezetű, krémes töltelék születne. És lőn. Kétpofára falják.

Hozzávalók:

A töltelékhez:

20 dkg darált mák
1 dl víz
10 dkg nádcukor
1 citrom héja
1 kisebb (kb. 15 dkg-os) alma
27 dkg túró
5 dkg porcukor
2 tojássárgája
17 dkg tejföl
2 ek. vaníliakivonat

A tésztához:

9 dkg porcukor
18 dkg hideg vaj
27 dkg liszt
1 tojássárgája

A habhoz:

4 tojásfehérje
13 dkg porcukor

Tekintettel arra, hogy az enyémek mennyire “habosak”, én itt elpattintottam még egy fehérjét a mélyhűtőből kiolvasztva, de lehet csak a fenti tojássárgákhoz tartozó 3 db-ból is csinálni, ez esetben 10 dkg porcukorral.

egy kis üveg áfonyalekvár

Először a mákhoz reszeltem a citromhéjat, az almát héja nélkül, aztán leforráztam a cukorból és vízből felforralt sziruppal, és megvártam, hogy kihűljön.

A tésztához valókat a géppel gyorsan összegyúrattam, kinyújtottam, 35×25 cm-es, kivajazott, kilisztezett tepsibe helyeztem, most nem a sodrófára csavarós metódussal, hanem kipróbáltam azt, hogy a tepsit tettem fejjel lefelé a tésztára, összefogtam a nyújtó szilikonlappal és megfordítottam, szerintem egyszerűbb volt így. Ment a hűtőbe kb. 20 percre, amíg az aktuális online képzésről ki tudtam szakadni, ha tovább, akkor sincs probléma. 180 fokos sütőben kb. 15 percig sült, világosbarnásra.

A túrót villával összetörtem, hozzákevertem a két tojássárgáját, a vaníliakivonatot, a porcukrot és a tejfölt, majd a mákos masszát, egyenletesen eldolgoztam. Kiszedtem a tésztát a sütőből, rásimítottam a tölteléket és visszatettem újabb 15 percre.

Ez idő alatt a fehérjéket elkezdtem habbá verni, amikor már fehérek voltak, de még elég lágyak, hozzászórtam a porcukrot és vertem tovább, összesen kb. 10 percig. Megittam egy kávét, majd amikor lejárt a második 15 perc, kiszedtem a tepsit és körben meg rácsosan habzsákból rányomkodtam jó vastagon a habot, visszatettem a tepsit, a hőmérsékletet letekertem 100 fokra és 30 percig hagytam száradni bent. Amikor langyosra hűlt, a habrács közötti résekbe házi áfonyalekvárt kanalaztam.

Kuszkuszmorzsa

Nehéz pontosan belőni, de úgy 2018 óta vezetem, hogy milyen könyveket olvasok. Valamikor szintén ebben az évben elkezdtem a megnézett TED-előadások címét és előadóját is rögzíteni. Tavaly novemberben a műfajok szerinti csoportosítás helyett váltottam havi bontásra, és a listára decembertől rákerültek a podcast epizódok is (színkódokkal szépen, ahogy a csillag megy az égen – zöld a könyv, kék a TED, piros a podcast!). Na ez így most nagyon pöpec, messziről kiugrik, hogy miként hullámzik ez a három az aktuális érdeklődési körömben/türelmemben/időmben. Március-áprilisban a korai karanténidőszakkal a TED-ek törtek előre nagyon, maximum 20 perces bármire volt idegzetem, a május viszont már piroslik, és a könyvek is sűrűsödnek végre. Szépen beálltak ezek a hétvégi délelőttök, második kávéval ágyban horgolás-kötögetés, közben podcast (Armchair Expert, Unlocking Us, The Happiness Lab – mindet nagyon ajánlom, tervben még a Where should we begin és az On being), kismajmok tévéznek, simulás ezerrel. Az egyetlen probléma ilyenkor az ebédfőzéshez való felkászálódás szokott lenni, mert ha belefeledkezek és fél 12-re jutok konyhakész állapotba, akkor azért a tervezett császármorzsa pusztán az órányi előkészületi idő miatt ugrik. Úgyhogy ma ilyen körülmények között rövidítéseket keresnem kellett, és így találtam ki, hogy akkor pörgessük meg kuszkusszal a történetet. Nagyon jó lett, apróbb rögökkel, mint a császármozsánál, és sokkal hamarabb elkészült.

Hozzávalók:

13 dkg kuszkusz
1,3 dl víz
2,5 dl tej
10 dkg liszt
1 ek. vaníliakivonat
3 tojás
13 dkg cukor
1 citrom héja (ha van, nekem most kimaradt, de kicsit hiányzott)
7 dkg vaj

A kuszkuszt felöntöm a forró vízzel és lefedve állni hagytam, amíg a tej felforrt. Utána ezt is ráöntöttem a forró tejet is, és 5 percig állni hagytam, majd rászórtam a lisztet és átkevertem, a vaníliakivonattal egyyütt. Már nem fedtem vissza, hogy hűljön. A tojássárgákat a cukorral habosra vertem, és a langyos kuszkuszos masszához kevertem. Végül jött a keményre felvert tojásfehérjekupac is, amit óvatosan hozzáforgattam. A vajat nagyméretű serpenyőben megolvasztottam és felforrósítottam, belekotortam a masszát, és fakanállal óvatosan, folyamatosan mozgattam, tördeltem, amíg megpirult és kis darabkákra esett. Házi baracklekvárral pusztítottuk.

Sajtos-vajas kifli

Úgy lenne az igazi, ha ott figyelne mellette a kovásszal teli üveg és a dalgona kávé :), de egyelőre ezeknél kitartok hősiesen! 😀 (Pontosan tudom, hogy mennyivel nőne meg a kenyérfogyasztásom, ha megint nekiállnék kovászolni, úgyhogy bármilyen csodás cipókat is látok, nem kívántam rá a sütésre. A kávé még lehet, hogy egy unalmas délutánon bekövetkezik, de a permanens home office egyik előnye, hogy nem kell neszkávét inni, semmilyen formában nem kívánom.) A kiflivel viszont “elbuktam” – egyrészt egy rakás barát süti és sajnos dokumentálja is őket mostanság, nekem meg csorog a nyálam, másrészt az egész nyilván az anyám hibája (de hát ugye mi nem? 😀 ). Már két hete gyanút fogtam, mikor az aznapi baranyai híradása élén az ismét kapható hipó és élesztő állt; a második tételtől szaladt világgá a szemöldököm, tekintettel arra, hogy az elmúlt 42 évből egyetlen alkalomra sem emlékszem, amikor bármi kelt tésztás cuccot sütött volna. Minek az élesztő, főleg minek FÉL KILÓ belőle??? Hát kizárólag olyan kiszerelés volt, no problemo, lefagyasztotta öt dekánként, “csak biztonságból kell”, mert ő nem eszik pékárut, apámnak azt a kevés rozskenyeret, amit enged az orvosa, elég hetente egyszer megvenni. Aham. Biztonságból fél kiló. Az otthoni biztonsági lisztmennyiségre rá se mertem kérdezni ezek után :D. Na, két napja rámírt, hogy kérek-e kiflireceptet, mert kipróbált egy tuti 12 darabosat (?!?!?). Egyrészt örülünk, hogy fogy az élesztő, meg addig is otthon vannak, amíg megy a sütő, másrészt elkezdünk aggódni az apámért, aki két nap alatt eltüntette az említett, számára bőven illegális mennyiséget… Mindenesetre a karanténkifli áttörte anyám több évtizedes kelt tészta falát, felsőbb erőhatalmakkal pedig nem száll vitába az ember :), főleg nem friss élesztő beszerzése után. Úgyhogy jött, aminek jönnie kellett, rászántam magam a kiflisütésre. Volt még itthon reszelt emmentáli, attól már szabadulni akartam, így egy sajtos változat készült.

Hozzávalók:

43 dkg liszt
2,5 dkg friss élesztő
2 dl tej + a kenéshez
1 tk. cukor
1 ek. só (nekem gyenge finomsóm van, darabosabb vagy erőteljesebb típusokkal, óvatosan, először fél ek-val érdemes megnézni a tésztát)
20 dkg olvasztott vaj
5 dkg reszelt emmentáli

A tejben elkevertem a cukrot, felmelegítettem kicsit a mikróban, beletördeltem az élesztőt, hagytam, amíg felfut, és örültem, hogy épp nem a lányom science órai kísérleteire kell eltapsolnom. A többi hozzávalót a sajt kivételével a robotgép keverőtáljába mértem, majd hozzáöntöttem az élesztős tejet és a dagasztókarral pár perc alatt szép tésztává dolgoztam. Amíg befejeztem az ebédfőzést, hagytam 15 percet állni, majd kettéosztottam, a felét vékony körlappá nyújtottam, négybe vágtam, édes jó Lajosom, megszórtam a reszelt emmentáli felével és a körcikkek széles részétől feltekertem, kifliformára hajlítottam, majd megismételtem a tészta másik felével. Én kenésre nem szoktam egy tojást eltapsolni, jó lesz erre a tej is. Továbbá nem szeretem a sütőlapot se mosogatni, úgyhogy bepasszítottam mind a nyolc félholdat egy lapra. 200 fokos sütőben kb. 20 percig sült, aranybarnára. Frissen a legjobb, amikor nyúlik benne a sajt, legközelebb kipróbálom úgy, hogy parmezánt is reszelek az emmentálihoz.

Update: a lekváros változathoz 1 zacskó vaníliás cukor a tésztába, a sót levettem nagy csipetre, és házi baracklekvárral kentem meg a kisebb cikkelyekre vágott tésztát, így 2×12 kisebb kifli lett. Most épp volt maradék tojás, azzal kentem le. Ez is nagyon finom!

Tom kha(rantén) gai

Így az ötödik hét magasságában ma a kis hótopánom betetőzött a gyereksétáltatással. Valahogy sose sikerül sima ügyként lebonyolítani. Minden nyomorult nap vinnyogás van, hogy “de miéééééért kell kimenniiiiii?!” a vakító napsütéses 20 fokba, büdös kölykök, sírjon a szátok, tényleg. Ha ezen átkínlódjuk magunkat, akkor jön a dilemma, hogy akkor görkori vagy roller. Az előbbit azért szeretem, mert akkor szétszedik a kezemet a lejtőkön és az emelkedőkön, márpedig itt 25 méternél hosszabb sima vízszintes szakasz nincs, az utóbbit meg azért, mert hamar eltűnnek a szemem elől. És bár tempós sétával megyek, a rollert utolérni azért futva is szép meló. Nyilván van a kombinált verzió is, amikor egyik az egyikkel, másik a másikkal – legjobb. És ha végre elindultunk, akkor jöhet Az Útvonalválasztó Mizéria. Szerencsére van több csendesebb bicikliút a közelben, de ugye melyiken hol jönnek a lejtők, az nem mindegy, meg egyáltalán, bonyolult összefüggések ezek, hogy jobbra vagy balra bármelyik kereszteződésben: egyik nap az egyik választ és a másik fintorog, a másik nap fordítva. Elvileg van mamanap is, de ezt megvonták tőlem, miután a racionalitás jegyében mindegyik útvonalba belepiszkáltam :D. Na és ha a kiválasztott közlekedési eszközzel elindulunk a belőtt útvonalon, akkor utána már csak felváltva kétpercenként jön a “hány perce jöttünk el?”, merthogy a legalább félórát ők maximum félóraként próbálják interpretálni… Úgyhogy ma a 18. perc magasságában, amikor elhangzott az egyik szájából, hogy a másik direkt gonosz, mert a Nagy Emelkedős Útvonalt választotta, mikorpedigésegyáltalán, akkor hazahajtottam őket és közöltem, hogy én most idegnyugtató főzésbe kezdek magamnak, mindenki tűnjön el a közelemből.

A tom kha gai március elején, az utolsó utamról hazajövet került volna megfőzésre, de aztán nem úgy alakult az élet. Utána pedig elsodortak az első karanténhetek feszült villámbevásárlásai, nemigen foglalkoztam azzal, hogy egy konkrét receptre rákészüljek, főleg nem egy thai levesre. Most egy-két dolgot bedobtam a pénteki nagybevásárlás során, de a nagyon spéci hozzávalókat – citromfű, ugyanmár… – nem keresgéltem. A koriander hiányzott belőle, az sajnos a balkonkertben kidöglött, de majd legközelebb, és a lime-ot se kutattam fel. A hozzávalókat tessenek rugalmasan kezelni, ami van, van, ami nincs, nincs, lehet másik paprika, másik curry paszta, másfajta hús, másfajta gomba, sima bazsalikom – karanténilag ahogy megyen. Ez a két recept volt az alap, aztán szokás szerint egyszerűsítettem és gyorsítottam.

Hozzávalók:

0,5 kg csirkemell
1 ek. kókuszzsír
1 konzervdoboz kókusztej
7,5 dl alaplé
1 vöröshagyma
3 gerezd fokhagyma
10 g friss gyömbér (egy nagy karika egy tekintélyesebb darabról)
1 kaliforniai paprika
0,5-1 chilipaprika
2 ek. thai vörös curry paszta
20 dkg barna csiperke
2 szál újhagyma
2 ek. nádcukor
1 ek. Worcestershire szósz
2 ek. citromlé
nagy marék rizstészta
fél marék thai bazsalikom
pár levél menta (ha van koriander, az jobb)
só, bors

A felolvasztott kókuszzsíron megpirítottam a hagymát és az apróra vágott fokhagymákat. Ment rá a szintén apróra vágott gyömbér, a curry paszta, majd a felkockázott, megsózott csirkemell. Jól átforgattam, mikor kifehéredett a hús (igen, tudom, a piros szószban, you know what I mean), hozzákarikáztam a chilipaprikát, az apróra kockázott paprikát és a nagyobb darabokra vágott gombát és borsot őröltem rá. Felöntöttem a forró alaplével és a kókusztejjel, majd felforraltam, és közepesre levett lángon 15 percig főztem. Ment bele a a nádcukor, az apróra vágott újhagyma, a Worcestershire szósz, a citromlé, majd a rizstészta és a zöldfűszerek, és le is kapcsoltam instant a lángot. Mire elkészült, én is lenyugodtam, ez gondolom akár holnapig is ki fog tartani.

Bejgliffin

Ez egy kis time travel hónapokkal ezelőttre. Még a karácsonyi bejglisütési lázban jutott eszembe, hogy ugye a cél mindig a kevés tészta – sok töltelék kombináció kimaxolása, és érdekes kísérlet lenne ezt muffinformában megpróbálni. Bár Dórától régóta tudjuk, hogy van az az összeg, amennyiért korpásodik az ember haja, nem éreztem azt, hogy erre az ünnepi időszakban én bárki kedvéért hajlandó lennék. De úgy mocorgott a fejemben a gondolat, hogy majd a nyugalmas januári időszakban. Aztán a szülinapi tortaáradat ezt is elsodorta. Sebaj, jó lesz ez februárban is, úgyis utálom az olajban sütést, farsangi fánk helyett farsangi bejgli. De a február is sűrű lett, aztán utána jött a munkába fulladós március eleje, ami lockdownba torkolt és túlélő üzemmódba. Az április viszont kezdi meghozni a babrálás-alkotás vágyat, na meg a házbeli sütibarterben is én voltam a soros a hétvégén, úgyhogy a tettek mezejére léptem. Éva tökéletes bejglireceptjét használtam hozzá, melegen ajánlom “sima” bejglire is, de erre is szuper.

Az alaptészta fele mennyisége 24 db bejgliffinre – légyszilégyszilégyszi értékeljétek az elnevezést! 😀 – elég, ha menet közben elfogy a türelem, akkor lehet 12 + 1 tisztességes bejglit is alkotni belőle :), ez esetben a tojás másik fele a rendes tekercs megkenésére felhasználható, ha nem erre kerül sor, akkor csapjuk el rántottába. Én a jelenlegi ínséges időkben egy zacskó darált mákot használtam el 12 darabhoz (tehát a lenti töltelékmennyiséget feleztem), a másik fele a gyerekek kérésére lekváros lett. Lehet kísérletezni bátran mindenféle töltelékkel, a folyósabbak alá fél teáskanálnyi zsemlemorzsa vagy darált dió nem árt mindegyik kosárkába. Eredetileg valahogy sokkal macerásabbnak tűnt, hogy a muffinformákkal szórakozzak, de mivel nincs háromszoros kelesztés, valamint rövidebb ideig is sül, így valójában jóval gyorsabban kész lesz. És nem reped ki!

Hozzávalók:

A tésztához:
0,5 kg liszt
5 g friss élesztő
10 dkg vaj
7,5 dkg kacsazsír
4 dkg porcukor
fél tojás (mérlegen kimérjük, felverjük és így átöntjük a felét a tésztába)
1 dl tej
1 tk cukor

A töltelékhez:
40 dkg darált mák
26 dkg cukor
2,5 dl víz
1 alma
1 citrom héja (ha van)

Először megcsináltam a tölteléket, hogy legyen ideje kihűlni: a cukorból és a vízből szirupot főztem, és felöntöttem vele a reszelt almával kevert mákot. Ha a fele mennyiséghez reszelünk héjastul egy egész almát, mint ahogy azt koronavírus idején erősen konyhai figyelemzavarossá vált szerzőnk tette (és természetesen a legvégén lett gyanús, hogy kicsit mintha sok lenne ez ennyibe), ne habozzunk kicsipegetni a masszából a feleslegesnek minősített reszeléket, a játék kedvéért a lehető legkevesebb mákveszteséggel (ne kapjunk agyvérzést! mindfulness! flow!). A citromhéj jó lett volna bele, de csak ezért ne menjünk el a boltba, én se tettem.

A teáskanál cukorral elkevertem a tejet, mikróban 30 másodperc alatt megmelegítettem, majd beletördeltem az élesztőt. Amíg felfutott, addig kimértem a többi hozzávalót a KitchenAid táljába, beleöntöttem az élesztős tejet, és rábíztam az egészet a robotgépre. 2 órára ment a tészta a hűtőbe, majd feleztem (egy tepsihez) és kinyújtottam vékonyra. Megnéztem a muffinpapírokat, kerestem egy akkora edényt, ami kábé megegyező kerületű velük, és azt rajzoltam körbe késsel a tésztán. Szépen papírostul belenyomkodtam a formába, majd belekupacoltam a mákos tölteléket. 180 fokon 23 percig sültek. Valami isteni mákbomba lett a végeredmény!