Mascarponés alma-szilva torta

* Billentyűzet lefújkod, tíz ujj megropogtat, szerző aggodalmas szemmel körülnéz * – Van itt még valaki?

Nah, el se kezdem. A semmit se :). Saját magamnak is egyre nehezebben szedem össze a történéseket, a teendőket, az életet, na, sodrás az van rendesen, panaszra semmi ok, nem mintha valaha is próbáltam volna a raftingot úgy rendesen vízen, de így a hétköznapokban virtuálisan kiválóan művelem a műfajt :). A konyha továbbra is a lenyírt területek közé tartozik, ahol minimálisan szükséges időt töltök, de egyfelől szeptember közepe óta visszatértek az olasz szomszédok, akik erre a belső vonakodásra nincsenek tekintettel :), tehát jönnek fel a rakott tányérok, ergó a barternek az én oldalamról is helyre kell állnia, és a tojássárgájával lekent, reszelt fetával megszórt, 15 perc alatt kisütött mirelit levelestészta alibizés azért egyszer elsüthető, de többször nem elegáns, másfelől meg amikor beérkezik a “ha szeretnél egy szabad délutánt, akkor viszem és hozom őket” megható felajánlás a mai szülinapi zsúr kapcsán, akkor végleg összeérnek a szálak egy tortába. Érett ez már, a héten a bevásárlás során bedobtam konkrét célkitűzés nélkül egy nagy doboz mascarponét a kosárba, továbbá még mindig ott tornyosult a szilva jelentős része a konyhapulton, mivel nagyobbik leánygyermek kétnaponta fárad csak le az emeletről esténként, tesz egyetlen darabot a tányérjára, vágja fel kiskéssel, időnként átható tekintettel felnézve, hogy biztosan látom-e a műveletsort, majd miután elfogyasztja, kimérten közli, hogy “boldog lehetsz: ma ettem gyümölcsöt” és szerencsére azonnal elvonul, így rövid ideig meg tudok birkózni a kitörni akaró és ezt a csodálatos eredményt valószínűleg annuláló röhögőgörccsel, de ezzel a tempóval azért tovább tartana az elfogyasztás, mint ahogy azt a gyümölcs a pulton bírná. Hát ebből indultunk, ez volt a kiinduló recept. Az összeállítás relatíve egyszerű és utána sokáig időzik a sütőben, lehet kihasználni a “szabad” délutánt (azért maradt még egy raktáron, plusz a kutya) kötni és podcastot hallgatni kicsit.

Hozzávalók:

8 tojás (héjastul lemérni, a liszt összmennyiség és a cukor legyen azonos súlyú)
50 dkg kristálycukor
25 dkg liszt
15 dkg teljes kiőrlésű liszt
10 dkg rizsliszt
1,5 csomag sütőpor
50 dkg mascarpone
0,5 kg szilva
2 alma
3 ek. durvára darált cukros mogyoró
vaj a kenéshez

A tojásokat és a cukrot habosra vertem a robotgépben, hozzáadtam a mascarponét, majd a sütőport (ideális recept a maradék félzacskók elpasszintásához) és a liszteket, amíg a gép dolgozott, negyedeltem a szilvákat, az almákat meghámoztam, és vékony hasábokra vágtam. A tésztát kivajazott, alján sütőpapírral bélelt, 26 centis tortaformába lapátoltam, belenyomkodtam először a szilvákat, majd beleszúrkodtam az almahasábokat is, végül megszórtam a cukros mogyoróval. 180 fokos sütőben 2 órát sült, a közepénél kell nézni a tűpróbát, hosszú fanyárssal, a fogpiszkáló ehhez kevés lesz. Nagyon könnyű, lágy tészta, a vékonyra vágott almacsíkok szinte beleolvadnak, és elég monumentális mennyiség lett ez így. A harmada ment le a szomszédokhoz – kihasználtam a lehetőséget, hogy a legkisebbik gyerek felcsillanó szemekkel rongyolt a tányérral a konyhájukba és utánakajabáltam a tipikus olasz kézmozdulattal hadonászva, hogy LENTAMEEEEENTE!, az anyjával röhögtünk egy jót, azt is megtudtam, hogy holnap reggel jön majd fel a palacsintatészta… -, a harmada Jószívű Fuvaroséknak, a harmada maradt nálunk.

Tejszínes tökfőzelék burratával

Nem tudom, hogy a mi gyerekeinknek lesznek-e (lehetnek-e) olyan masszív, kollektív emlékei az iskolai ebédekről, mint nekünk voltak, gyanítom, hogy nem. A mi korosztályunknak az egyik összekötő eleme, hogy lokációtól függetlenül mindenkinek megvannak fejben ugyanazok a menzai tényezők, ízlésektől és pofonoktól függően pozitív vagy negatív fényben tündökölve – a csokiöntetes piskótakocka, a tejbegríz, a grízes tészta, a paradicsomos káposzta (és még hosszan sorolhatnánk a listát) azonos képeket idéznek fel minden mai magyar negyvenesben. Nekem egyetlen kifejezetten traumatikus, drámai tétele volt a névsornak: a tojásleves. A mai napig jön a hidegrázás és a hányinger a gondolatára is, konkrétan nem voltam hajlandó ebédelni azokon a napokon, amikor ez volt a menün, mert ha én nyilván nem is ettem, mellettem ették volna, és a látványt se bírtam elviselni, olyan erős volt a fizikai rosszullét. Ennek felülvizsgálata – ahogy eddig se – szerintem életem hátralévő részében nem kerül sorra, nincs élő ember, aki meg tudna győzni arról, hogy ezt a) lehet finoman csinálni, b) megkóstoljam. A második helyezett a tökfőzelék volt, de kilométerekkel a tojásleves után jött, és rajta valószínűleg nem segített a kapor se, amit ételtől függetlenül zsigerileg utálok. De kaptam két kis zsenge tököt a nagynénéméktől, akiket áthurcoltam Európán mintegy 1500 kilométeren, akkor már kezdjünk velük valamit. Kaprot is akart volna adni, na arra nagyon határozottan nemet mondtam. – És akkor mivel csinálod a főzeléket? – kérdezte. Talán innen maradt meg, hogy akár főzelék is lehetne belőlük, meg Bodon Judit dietetikus Fb-oldalán olvastam pár napja pont a liszttel való sűrítéséről, valszeg ezek összeadódtak a fejemben. Szerintem életemben nem főztem tökfőzeléket és egészen biztos, hogy alsó hangon 30 éve nem is kóstoltam. A két kis cuki darab viszont megérdemelt egy esélyt (nem, tojásból nincs olyan cuki darab, ami leves formájában megérdemelne egy esélyt…), ráadásul tudtam, hogy kaporhasználatról itt szó se lesz. A lágy, krémes, nem “megáll benne a kanál” improvizált változathoz hozzápasszítottam a rendületlenül tartó burrata szerelmet – nagyon klassz vega ebéd lett belőle. Gm liszttel igen könnyen gluténmentesíthető.

Hozzávalók:

1 kg tök
1 közepes mogyoróhagyma
1 ek. vaj
1 ág oregánó
1 ek. liszt
1 dl natúrjoghurt
2 dl tejszín

bors
1 kisebb burrata
kevés extra szűz olívaolaj

A tök végeit levágtam, zöldséghámozóval lehántottam róla a héját, kivágtam a magos részeket és legyalultam. A vajon megdinszteltem az apróra vágott mogyoróhagymát, majd hozzáadtam az oregánóágat. Ment rá a tök, átforgattam, sóztam, borsoztam, majd annyi vízzel felöntöttem, hogy éppen csak ellepje. 15 perc után belekevertem a joghurtot, majd a lisztet eldolgoztam a tejszínnel és hozzáadtam. Két percet kapott még, aztán lekapcsoltam és hagytam 15 percet állni. Beleugrott a burrata, arra pedig némi extra szűz olívaolaj került.

Zserbó csúsztatott palacsinta

Amikor reggel felkeltem, akkor még nem sejtettem, hogy békaemberekkel fogok találkozni milyen szép napnak nézek elébe. Egyfelől a tükör előtt halálhörgés, siralom hagyta el ajkaimat, amikor megláttam, hogy milyen ajándékot hozott nekem a thai néni tegnapi ügyködése úgy színskálában, mint egy második csípő méretére növelt baloldali duzzanatban. Majd hozzá is értem, amit szintén nem kellett volna. Továbbá botor módon lehajoltam és egyéb, nemkívánatos, de alapvetőnek tekintett mozgásformákat próbáltam végezni. Másfelől tovább zajlik a másfél tucatnyi szülő küzdelme az elbaszott minisztériumi karanténhatározatokkal szemben, amelyeket tévesen rendeltek el az összes, iskolában egy hete meg nem fordult gyerekkel szemben covidos kontaktálásra hivatkozva egy olyan napon, amikor egyik se volt bent. És hát a tévedés elismerésére mutatott csekély hajlandóság fényében elkezdtem a jövő hetemet is átszervezni sűrű anyázások közepette, a feszültség levezetésére meg megsütöttem Éva perecét, és betartottam a gyerekeknek tett tegnapi ígéretet a mai palacsintatortára (a maradék kiválóan megfelel holnapra, amikor mindkettő itthon fogja zilálni idegzetemet). Az alaprecept a Sóborsé, jól bevált.

Hozzávalók:

4 tojás
20 dkg liszt
12 dkg puha vaj
8 dkg porcukor
5 dl tej
a sütéshez olaj

13 dkg dió
4 dkg porcukor

kb. 15 dkg házi baracklekvár

A mázhoz:
2 ek. tej
7 dkg porcukor
1 dkg kakaó
3 dkg vaj

A tojásfehérjékből habot vertem. A tojássárgákat a porcukorral és a vajjal habosra kevertem, majd felváltva hozzáadagoltam a lisztet és a tejet. A végén óvatosan beleforgattam a tojásfehérjéket. A diót megdaráltam és elkevertem a porcukorral, odakészítettem a tányér mellé a lekvárral együtt. A palacsintaserpenyőt alaposan kiolajoztam és elkezdtem sütni a palacsintákat, mindig csak egy oldalt, ugye: egy teli merőkanálnyi ment a felforrósított serpenyőbe minden alkalommal, amikor a felső oldala is elkezdett dermedni, átcsúsztattam a palacsintát a tányérba a sült oldalával lefelé. A “nyers” oldalakat váltakozva szórtam meg két evőkanál cukros dióval vagy kentem meg három nagy evőkanál baracklekvárral. Az utolsó palacsintát a sült oldalával felfelé borítottam rá. A mázhoz valókat összekevertem és összefőztem, amikor kissé lehűlt, ráöntöttem a palacsintatortára. Szeletelni akkor lehet jól, ha már az egész legalább langyosra hűlt, de hát ehhez a kiváráshoz sok sikert gyerekek mellett. A fényképezéshez szintén.

Sült diós spätzle

Egész jól indult a nap, az leszámítva, hogy 6:18-kor már zörgött a kávédaráló. 6:35-kor megnyertem a kutyát és 6:44-kor akkora adag zabkása és – a tegnapi főpróbához képest immár nem kihűlt – kávé érkezett az ágyba, egy tonna művészeti alkotás kíséretében, hogy ihaj. Milyen csodás anyák napja! Aztán utána olyan morcos lettem, amikor kifáradtam a konyhába és felmértem az előkészületek okozta romhalmazt, meg az egyéb szanaszéjje hagyott cuccokat, hogy komolyan felmerült bennem az ebédfőzés bojkottja és bejelentettem a jövő hétre a teljes háztartási sztrájkot. De végül győzött a lelkiismeret, mégse hagyjuk a leánygyermekeket pont anyák napján kaja nélkül, mondom, legyen diós tészta. Na speciel pont szélesmetélt nincs itthon, már egy hete csak a mamára gondok a szerdai nagybevásárlásra gyúrok, oltás előttre beterveztem a garázsbolt, a mélyhűtő és a hűtő nagyszabású feltöltését, hogy ha netán kiütne a cucc, akkor legyen itthon minden is. Úgyhogy pillantásom a maradék spätzle száraztésztára esett, és gondoltam, csavarjunk rajta egy kicsit – legyen belőle sült diós változat. El is készült hamar, délután megenyhülten sétáltunk egy nagyot az olasz szomszédokkal, majd megtekintettük a Pitch Perfectet, és ahogy így szépen visszarázódtunk a megfelelő hangulatba és kerékvágásba, becsapódott a kisebbiknek kiutalt egy hét itthonlét… És pont azon a héten, amikor a hetes váltógazdálkodásban lévő nagyobbik iskolában lesz… Még csak a szerda megszervezésére koncentrálok, meg pont elég volt nagy vonalakban a munkahelyi dolgaimat átgondolni és hörögni, nem merem elővenni a naptáramat a részletekért, maradjon némi sokkélmény hétfőre is. De legalább főzni nem kell majd, mert ebből a tésztás cuccból maradt szépen.

Hozzávalók:

20 dkg spätzle tészta (otthon úgy láttam, az Auchanban kapható, de nyugodtan valami mással helyettesíthető)
10 dkg dió
5 dkg cukor
2 dl tejszín
1 tojás
vaj, zsemlemorzsa

A diót ledaráltam, kb. 3 dekát kiszedtem belőle, a maradékot összekevertem a cukorral, tejszínnel, tojással. Kifőztem a tésztát, ráöntöttem a folyadékot, összekevertem, és kivajazott, zsemlemorzsával megszórt sütőedénybe lapátoltam, megszórtam a kiszedett darált dióval, majd 180 fokos sütőben 20 percig sütöttem.

Illókeksz

Nemrég kaptam egy fotót, anyósom és a kisebbik látható rajta a konyhájában, csirkemellet paníroznak, a körülményekből ítélve az utolsó alkalmak egyike lehetett. És erről hirtelen beugrott, hogy ezermillió éve nem sütöttem nyuszikekszet, amit annak idején kétpofára faltunk mindig, ahányszor csinálta. Talán húsvétra lett először, azért nyusziformákat használt, erre már nem emlékszem (az idei húsvétkor mondjuk pont a kaja volt a legkisebb aggályom, sütni meg örülök, hogy az egy tepsi almás pite összejött). De amikor tegnap jött az inger, hogy kéne valamit alkotni, a szomszédoknak hálából is, akkor kitúrtam a régi blog anyagából a receptet, mert az rémlett, hogy nincs hűtési ideje. És tényleg nincs, hurrá, már csak a tojásfehérjéket kell elcsapni, amire adná magát a madeleine, de majd meglátjuk, lehet, hogy mennek a mélyhűtőbe elfekvőbe, még az utazás utáni visszarázódás folyamatában vagyunk és az energiaszintemet erősen csupálják az imitt-amott beeső pluszfeladatok (elromlott redőny, szétjött mosogatógép ajtó, átfestendő tükör, kiültetendő fűszernövények, hagyjuk is a listát, egyre több minden jut eszembe), a meglévő alap pörgés mellett. De tegnap jólesett kicsit matatni a konyhában, babrálni a kekszekkel, meg anyósomra gondolni. Eredetileg több formát is kikészítettem, de az első tepsi madárka úgy megtetszett, hogy maradtam ennél. És igen, tényleg pikk-pakk elillannak, a hét tepsiből már csak mutatóban maradt.

Hozzávalók:

50 dkg liszt
24 dkg vaj
30 dkg cukor (nádcukorral is jó)
2 ek. Grand Marnier (vaníliakivonattal is jó)
1 csomag sütőpor
2 tojás
4 tojássárgája
csipet só
díszítőcukor vagy darabokra vágott aszalt gyümölcsök, magvak, csoki

Az a legjobb ebben a kekszben, hogy se macera, se várakozás. A díszítőcuccok kivételével mindent belemértem a robotgép táljába, jó alaposan összedolgoztam, aztán kiszedtem a tésztából maréknyi adagokat és kb. 1 mm vastagra kinyújtottam, kiszurkodtam a formát, leraktam tepsibe úgy, hogy kb. 1 centi hely maradt köztük, 180 fokon kb. 10-12 perc alatt megsültek. Ahogy a széle elkezd picit barnulni, azonnal ki kell kapni, és ügyelni kell arra, hogy az első tepsi után ez gyorsabban megy majd. 105 db lett ebből a mennyiségből.

Speculoos krém

Van néhány dolog így A Nagy Gasztroszférában, amivel sose tudtam mit kezdeni, adott esetben népszerűségük abszolút csúcsán se. Medvehagyma. Shoot me. Pumpkin spice. Broáf. Mogyoróvaj. Brrrr. És igen, ide tartozik a speculoos/spéculoos/speculaas is, amivel szintén nem lettünk barátok, hiába élek immár 16. éve közvetlen hatósugarában. Száraz, porzik, nem ízlik a fűszerezése, nyilván nem veszem, a gyerekek se eszik, ha kaptak Mikulás-csomagban, akkor az szép csöndben bevándorolt a munkahelyemre a szénhidrátra kiéhezett kollégákhoz. A probléma akkor lett akut, amikor a Folyosómikulásnak és a napközis Mikulásnak hála mintegy fél kilócska keksz gyűlt fel itthon. Munkahely – hogy “kedvenc” iskolaigazgatóm kedvenc kifejezésével éljek: – in situ nincs és még alsó hangon hetekig, ha nem hónapokig nem is várható, hogy újra lesz. Emellett párhuzamos problémaként jelentkezett a karácsonyi torta krémjéhez felhalmozott fél kiló mascarpone. Továbbá a szomszédasszony egy hete nálam lévő mélytányérja. Úgyhogy ki kellett találni valamit, ami egy Venn-diagramban megoldja nekem a történetet, egész jó hatásfokkal sikerült is, végül a mélytányért kilőttem az egyenletből, azt visszaadom csak úgy, üresen, mint az állatok :), külön tálcán prezentálva az öt adagot, de a többi pipa. És a végeredmény olyan lett, hogy a speculoos íze nem agresszív, hanem kellemessé szelídült, egészen barátokká váltunk így. Aki nem szeretne otthon speculoost vadászni, csinálja valami kakaós száraz fajta keksszel. Ez a mennyiség 10 adagra elég, mert A Kutyás Bácsiéknak is vittem Az Olaszok mellett, szóval elég ipari, kisebb családilag tessenek felezni.

Hozzávalók:

50 dkg mascarpone
20 dkg fehércsoki + 2-3 dkg a díszítéshez
egy nagy üveg meggybefőtt (720 ml)
4 dl tejszín
15 dkg vaj
15 dkg darált mandula
20 dkg speculoos keksz ledarálva

A meggyet szűrőbe öntöttem, a lecsöpögött levét felfogtam. A vajat, tejszínt, fehércsokit összeolvasztottam, aztán hagytam teljesen kihűlni. Robotgéppel hozzákevertem a darált mandulát, a darált kekszet és a mascarponét, hűtőbe tettem pár órára, majd fellazítottam a krémet a meggy levével. Tíz kistálkába tettem alulra egy réteg krémet, pár szem meggyet, újabb réteg krémet, majd mindegyik tetejére egy szem meggyet és némi reszelt fehércsokit.

Retró hidegtál

Annak idején, amikor a freeblog megszűnt, még csináltam egy mentést róla, hogy majd mindjárthamar átviszem valahova máshova, beimportálom egy másik blogmotor alá, és akkor legalább meglesz. Na ez a projekt úgy nyolc éve van egy rég elhagyott to-do list alján :), most már nemigen kerül rá sor, ami viszont nagy ritkán onnan kéne, azt nem egyszerű egy xml file-ból előcsákányozni. Úgyhogy gondoltam, ha már menetrendszerint megint sorra kerül ez a recept, akkor egyszerűbb itt megörökíteni és a későbbiekben innen előszedni majd, évente kétszer stabilan, szilveszterkor és húsvétkor, de a kisebbik kisnaccsád olyannyira kaszinótojás-függő lett (édes szívem, angolórán nemrég előadta, hogy my favourite food is kaszinóegg 😀 ), hogy ettől már sűrűbben kell gyártani, és ez már az emelt mennyiség, az eredeti öt tojással nem szórakozunk, az neki két étkezés… Szegény anyósom, hogy már nem érte a receptje következő generációs népszerűségét, pedig biztosan ő is kihúzta volna magát a hír érkeztével, hogy a gyerek vetetett magának boltit a nyáron a másik nagymamával, majd bőszen finnyogott rá, hogy az nem olyan. Úgyhogy ezt leginkább a családi szakácskönyv átörökítése érdekében rögzítem ismét itt, még mielőtt bealszok a pezsgő után :), és csak remélhetem, hogy a wordpress egyhamar nem fog bekrepálni…

Biztos írhatnék sok okosat vagy velőset 2020-ról, privátim meg is tettem magamnak – a YearCompass az én emberem erre -, értékeltem, megtaláltam benne a szépeket is, tanulságosakat is, rózsaszínre azért nem sikerült festeni :), de úgy érzem, ettől csak felfelé mehetünk. És fogunk is menni – mondatja velem a bennem élő örök optimista. Köszönöm, hogy benéztetek ide, igyekeztem legalább néha jelentkezni itt egy-egy recepttel, a jóval aktívabb Insta és az FB mellett, hasonló lenyűgöző tempó várható jövőre is :))) (de nem ígérek semmit! 🙂 ).

BÚÉK!

Hozzávalók:

A tartármártáshoz:
2 tojássárgája
1 dl olaj
30 dkg tejföl
2 ek. dijoni mustár
2 kk. citromlé
2 kk. porcukor

A kaszinótojáshoz:
10 tojás
1 kk. petrezselyem
4 ek. tartár

A franciasalátához:
75 dkg mirelit franciasaláta (vagy arányosan mirelit zöldborsó, sárgarépa, kukorica)
1 alma
3 közepes konzerv csemegeuborka
4 ek. tartár

A sonkatekercshez:
10 szelet (téglalap alakú) sonka
5 dkg vaj
5 dkg liszt
1 dl tej
10 dkg tormakrém

Megfőztem a 10 tojást keményre, párhuzamosan egy másik fazékban a mirelit cuccokat. Megpucolást követően a tojásokat hagytam hűlni, a salátához hozzávágtam apróra az uborkákat és a meghámozott almát. Jöhetett a tartármártás: semmi csöpögtetős marháskodás, a hozzávalókat szépen kimértem egy megfelelő edénybe, és botmixerrel egy perc alatt homogén mártássá dolgoztam össze. Kóstolni kell és ennek megfelelően korrigálni még cukorral/sóval/mustárral/citromlével az ízét. Négy evőkanálnyit a salátához kevertem és nagyméretű Ikea üvegtálba simítottam a franciasalátát. A tojásokat félbevágtam, a tojássárgákat villával átnyomkodtam (a régi blogon még “kislyukú reszelőn lereszeltem”, muhahaha, 2007. december 31-én, gyerekmentes időkben könnyen viccel az ilyesmivel az ember lánya…), hozzákevertem az apróra vágott petrezselymet és a tartárt, majd visszatöltöttem a masszát a fehérjékbe és a franciasalátára rakosgattam a tojásokat, a töltött résszel lefelé. Végül leöntöttem az egészet a maradék tartármártással. A sonkatekercshez a vajat megolvasztottam, rászórtam a lisztet, világos rántást csináltam, majd felöntöttem a tejjel. Amikor kész lett a besamel, hozzákevertem a tormakrémet, majd a sonkatekercsek hosszabbik oldalára kupacoltam belőle és feltekertem. A tojásokat körberaktam velük, ami megmaradt, ment még egy külön tálba.

Madeleine à la LL

Nah, hiába első adventi hétvége, ez nekem nem működik még. Egyszerűen túlságosan november van ma, túl sok a minden is, a magam részéről vibrálok ezerrel és a stressz-szintem az egekben, szóval nekem még kell ez a hátralévő másfél nap, hogy megkíséreljem átállítani az agyamat ünnephez közelítő és remélhetőleg lassító üzemmódba. Nincs adventi koszorú se, helyette adventi gyertyanaptár van, ami ehhez a mostani hangulathoz kiválóan igazodva majd december 1-jétől kezd el szépen égni, a szomszédok is ilyet kaptak ajándékba ma. És egy-egy tányér madeleine-t mellé, mert a mélyhűtőből kifolynak (oké, kipotyognak) a fehérjék, főleg a múltkori crème brûlée csapás után. Sok recept ír egész tojást hozzá, az így nem annyira buli, a fehérjék – ha valaki nem Pavlova/habcsók függő – mindig nehezebb esetnek bizonyulnak nagy mennyiségű elhasználásilag, így ez is gyorsan efelé a recept felé hajtott. Egy kísérlet után másodjára már sikerült a megfelelő mennyiségeket is eltalálni a formába, úgyhogy Mr. Teufel szélesre húzódó vigyorával tudom illusztrálni hangulatomat. Ízre teljesen stimmel, mivel az én formáim sekélyebbek, mint a műfaj nagyasszonyáé, ezért kevésbé látványosak a kagylóredők és a puha belsejük kisebb részt tesz ki – sag schon. A kölykök még csak a fele mennyiséget pusztították el tempósan, már kórusban könyörögtek, hogy süssek még, a nagyobb probléma, hogy a mézallergiám ellenére én se tudom megállni, nem érdekel, hogy kapargat a torkom utána – eat your heart out, emiatt soha nem sütött mézeskalács -, úgyhogy akkor az idei advent és karácsony egyik sztárja meg is van (ki fogom próbálni kakaósan és pisztáciával is, valamint azért megnézzük, milyen lesz méz helyett juharsziruppal). A recept Léa Linster Mein Leben – Meine Rezepte könyvéből van, a lenti mennyiségből 48 darab lett.

Hozzávalók:

6 tojásfehérje
20 dkg porcukor
12 dkg liszt
8,5 dkg őrölt mandula
2 ek. méz
16 dkg vaj plusz a forma kenéséhez
nagyobb késhegynyi sütőpor

A vajat közepes lángon megolvasztottam, és hagytam tovább a tűzhelyen – először habzott, aztán elkezdett barnulni, ekkor lekapcsoltam, félrehúztam és kitettem az erkényre a hidegbe. A tojásfehérjéket kemény habbá vertem, közben a lisztet és a porcukrot átszitáltam és hozzákevertem az őrölt mandulát. A száraz keveréket óvatosan a habhoz forgattam, homogén masszává kevertem, majd rászűrtem a teljesen kihűlt barnított vajat és hozzáadagoltam a mézet, eldolgoztam, és ment a tészta az erkélyre (vagy a hűtőbe, kinek hol fér) egy éjszakára. Másnap hozzákevertem a sütőport, a madeleine formákat olvasztott vajjal nagyon vékonyan ecsettel kikentem, a legnagyobb mélyedés részébe tettem púpozott kiskanálnyi adagokat, és 160 fokon légkeverésen kb. 17-18 perc alatt aranyszínűre sütöttem. Még puhák, amikor kijönnek, rácson kihűlés után tökéletes lesz az állaguk.

Crème brûlée à la LL

Az optimizmusom általában mindig nagy segítség az életemben, a túlélőkészlet egyik alapeszköze, idén viszont elég sokszor próbára volt téve szegénykém. Június végén, amikor a lockdown 100. napján meghúztam a mérleget az első hullámról, és egyúttal megvettem az októberi szülinapomra a Léa Linster főzőkurzust, könnyedén futott a tengerparti napsütésben (lásd: Pamela a piros Baywatch fürdőruhában), az esemény előtt egy héttel viszont már sérült első világháborús katonaként kúszott a lövészárkokban (nincs filmhivatkozás, ilyeneket nem nézek 🙂 ). Hogy az adott heti számok mellett lehet-e. Belefér-e. Oké, maszk, okés, kevesen leszünk, de ez elég-e. Volt szorongás bennem rendesen. Talán ez most a legnehezebb így a második hullámban, megtalálni a “normalitást”, és sokkal látványosabbak a személyes különbségek is, hogy kinek mi az, szélesebb a spektrum. Mindenesetre egyrészt élénken élt bennem a nyári vacsora emléke, másrészt lefuttatva a mindent is, aznap azt a döntést hoztam, hogy megkockáztatom. Szerencsére jónak bizonyult, és egy hatalmas élménnyel gazdagodtam, a nagyasszony mellettem ült, dupla adag kacsamájat kaptam tekintettel arra, hogy korábban a foie gras-t Magyarországról szerezte be :D.

Elsőként ezt a desszertet készítettük el, még szerencse, hogy bőszen jegyzeteltem és faggattam, mert ugyan rálegyintett, hogy benne van a recept a szakácskönyvében, amit megkapunk ajándékba (egyes szerencsések szülinapi dedikációval…), de utóbb összehasonlítva a számokat kiderült, hogy nem ugyanazok az arányok. A nyomtatott verzióban valamivel több a cukor – amennyiben ez a fél liter tejszínen felül bárkit jobban foglalkoztat 😀 -, és tovább is készül, mint ez a változat. A karamellizáláson izgultam kicsit, hogy a kis Fackelmannal menni fog-e (when was the last time you did something for the first time?), továbbá tesztelésre került, hogy elég gyorsan tudok-e vetődni a “mama, mi történik, ha megnyomom ezt a gombot?” kérdés után (it’s a beautiful day to save lives), de végül megbirkóztam az összes feladattal.

A mennyiség 10-12 főre elegendő, tálkamérettől függően (inkább szélesebb, laposabb tálkák legyenek, amikbe olyan max. 2 cm magasságban kerül a krém), ha kevesebb személyre is csináljuk, ne csökkentsük a mennyiséget, hanem a fel nem használt folyadékba öntsünk minőségi konyakot és likőrként nyalogassuk el, úgy is isteni… Az ipari mennyiségű megmaradó fehérjéhez pedig felkészül a madeleine.

Hozzávalók:

0,5 l tejszín
2,5 dl tej
12 tojássárgája
12 dkg kristálycukor
1 vaníliásrúd
nádcukor

A vaníliarúd belsejét kikapartam és a cukorhoz kevertem. Sajnos az amazonos vásárlásokra optimalizált németem a magyarázathoz nem volt elég erős, annyira meg nem érdekel, hogy utóbb utánakeressek, de fontos tényező, hogy a vaníliás cukrot is egy kis tejszínnel kell elkeverni először, és a tojássárgákat is, és csak utána összeereszteni a kettőt. Hozzáöntöttem a tejet és a maradék tejszínt, jó alaposan összekevertem és finom lyukú szűrőn átszűrtem. A folyadékot szétosztottam a tepsire helyezett kis tálkákba és 100 fokos sütőben légkeverésen 40 perc alatt dermedésig sült. Egy órát hűlt az erkélyen, majd kapott egy vékony nádcukorréteget – csak amennyi megtapad a krém felszínén! -, és jöhetett a lángszórózás, szép aranybarnára. Sikerült reprodukálni az éttermi élményt, juhú!

Szívinfarktus süti

A nyaralás végétől ugye beindult a házban a szokásos barter, érdekes módon a kimondatlan szabály az, hogy mindenki megmarad a saját territóriumán, receptet nem kérünk, pedig a gnocchi az fantasztikus, de valahogy tiszteletben tartjuk a másik alkotóterét :). Ez alól egy kivételre került sor: szeptemberben reggelizőpehely-süti jött kora reggel, és a délután becsapódott látogatók is teljes összhangban vetődtek rá, pedig állítólag annál a két gyereknél sem sikerül olyan édességet letenni az asztalra, amit mindketten egyöntetűen megesznek. Úgyhogy anyuka megkért a recept beszerzésére, mert az ilyen ritkaságot meg kell becsülni. Próbáltuk találgatni, miközben mi is kétpofára faltuk – a puffasztott rizs megvolt, a csoki megvolt, a karamellás íz megvolt, de az állag és az egész így együtt fejvakarást okozott. Szirup? A pufi nem kakaós, akkor miként lesz csokis mégis? Na, lementem pár nappal később, szülinapra készülődtek, kölcsönadtam a felfújható ágyat, és egyben megérdeklődtem, hogy hát a múltkori az miként készült, NEM NEKEM KELL A RECEPT, hanem barátnőnek, toltam magam elé a legális indokot. Ó, pont jókor kérdem, mert a buliba meg akarja csinálni épp a gyerekeknek, mutatja is. Elővette a Kellog’s Rice Krispies-t, hogy ebből és csak a sima jó, nem a kakaós – megveregettem a vállamat, hogy eddig eltaláltam -, majd előkerült

két

nagy

csomag

Mars-csoki.

Valószínűleg lesápadhattam, mert sietett megnyugtatni, hogy “you don’t need all of them, only twelve”.

Only.

Twe….

– Dodici?!?!?!

– Dodici.

És hogy a csokikhoz hozzáadunk 300 gramm vajat – HOW MUCH?!?! – Three hundred grams. I show you. – és valóban elővett egy félkilós tömböt és belőtte az elválasztást, ha már úgy tűnt, hogy így hirtelen nyelvi korlátok léptek fel közöttünk. A végén megköszöntem, aztán kissé szédelegve hazamentem. Először próbáltam átgondolni, hogy mennyit is ettem én a kapott adagból, aztán eltöprengtem, hogy keressek-e rá a kiskorú veszélyeztetésének itteni tényállására vagy jobb, ha maradok boldog tudatlanságban (tudjuk, non excusat), végül továbbítottam a kapott információkat, bár a mennyiségek bepötyögése kicsit kézremegős volt. Majd a bulira készített adagból feljött egy újabb tányérnyi, amire azért már kissé más szemmel néztem.

De az istennek nem hagyott békén a gondolat, hogy egyszer élünk. Vásárlásnál elosontam a csoki részlegre, majd megkönnyebbülten konstatáltam, hogy van Twix, Snickers, Bounty – csak Mars nincs. Karmaisten! Nekem ezt akkor nem kell megcsinálni, tartjuk magunkat az íratlan szabályhoz, majd jön, ha jön. És amúgy is, nincs az az isten, hogy mi hárman kényszerüljünk megenni ennyi kalóriát egy ültő helyünkben, mert ugye a saját receptjéből csak nem vihetek le nekik.

A következő bevásárlásnál az akciós részlegen három méterről virított két nagy csomag Mars-csoki. Se előtte, se azóta nem láttam. Karmaisten??? Seriously? Hát jó, felsőbb erőhatalmakkal nem vitatkozunk. Főleg, hogy ittalvós buli lesz, kettő párhuzamosan, lehet oszlatni a kalóriamennyiséget!

Hozzávalók:

375 g Kellogs’s Rice Krispies (egy nagy doboz)
30 dkg vaj
12 db (normál méretű) Mars-csoki

A rizst egy nagy edénybe öntöttem. 12 db Mars-csokit kibontottam a csomagolásból és egy fazékba tettem. Hosszasan merengtem felette, nézegettem, és próbáltam megbirkózni a szürreális látvánnyal. Hozzáadtam 30 dkg vajat, sóhajtoztam, markolásztam a szívemet, és bekapcsoltam a tűzhelyet. Közepes lángon folyamatos keverés mellett összeolvasztottam, sűrű carpe diem mantrázás mellett – elég brutális látvány, ahogy lesz egy kondérnyi vajas olvasztott csoki! -, majd ráöntöttem a puffasztott rizsre, alaposan összeforgattam, lenyomkodtam az edényben és kihűlés után hűtőbe tettem. Miután visszadermedt, kiszedhető, és tökéletesen szeletelhető kockákra.