Fahéjas-narancsos almatorta

Mindenki kellőképp fáradt már, számolja a hátralévő munkanapokat, de egyidűleg a kocsiban hangosan énekli az All I want for Christmas is you-t és fejben már a Pride and Prejudice betárazását végzi a két ünnep közé (mi az, hogy melyik? ki mer nem a ’95-ös BBC verzióra gondolni?!?)? Csak én? Jól van.

Túl egy iskolai karácsonyi vásáron (80 lángos), egy munkahelyi karácsonyon, ahol nem is voltam jelen (tepsi zserbó), két szülinapi bulin (csak résztvevőként, mindössze az ajándékokat és a 4×30 km-t kellett megoldani) – és ez csak az elmúlt hét egyenlege, pedig igen igyekszem alacsony lángon tartani idén a vállalásaimat. Már dögös a karácsonyfa, tudom, ez otthon többnyire szívszélhűdést okoz, én viszont már egy ideje átálltam arra, hogy olyan Mikulás magasságától fel van díszítve, élvezzük a fényeket, a színeket, simulunk mentálisan az ünnepekre minden belépéssel a lakásba (leszámítva, hogy eddig kétszer akart kifordulni a talpból már teljes díszben…), és egy teendővel kevesebb az utolsó napokra.

Így a készülődés folyamatában motoszkált az agyamban a “valamit be kén vinni a céghez csak úgy” gondolat is, bár gondosan figyelmen kívül hagytam a kolléganő halványzöld színű, kézírásos-kurzív betűtípussal komponált (a special place in hell…) karácsonyi aktivitásos e-mailjében a sütiexcelt, többedszerre voltam kénytelen szembesülni azzal, hogy nem fogynak itthon az almák. Még csak a kölyköket se csesztethetem érte, mert én se eszem őket, nem tudom, ez egy ilyen széria, csendben fonnyadnak a kosárban. De legalább sok van. Úgyhogy már pár hete, amikor a bevásárlás után a “miért kellett ennyi joghurtot venned?!?” kérdéssel fogadtak az én kis drágáim (“azért, mert a harmadik fél litert ingyen adták!”), megbökdöstem az egyik Google-tündért, hogy kerítsen egy olyan receptet, ami joghurtra és almára alapoz, pattintsuk el a túlkészletezést mindkettőből egy füst alatt. Külön pluszpontként felírom a nagyobbiknak, hogy olyat talált, ahol NEM KELL MEGPUCOLNI AZ ALMÁKAT, áldás, béke, idő- és energiamegtakarítás, éljen a Gen Z! Megcsináltuk magunknak az eredeti szerint, aztán – mivel még mindig térdig jártunk az almában és a joghurtban (ha egyszer INGYEN ADTÁK A HARMADIKAT!) -, ezért összehúztam a “céghez valamit”-elképzelést egy karácsonyiasított változattal. Nagy lelkesedés fogadta, már többen elkérték a receptet.

Hozzávalók:

4 tojás
30 dkg barnacukor
35 dkg liszt
1 csomag sütőpor
15 dkg görög joghurt
40 dkg alma héjastul
1 narancs
2 tk. őrölt fahéj
13 dkg puha vaj
egy marék dió
egy marék jégcukor

Az egész tojásokra és a barnacukorra ráeresztettem a robotgépet, amíg kivilágosodott és megnőtt a térfogata. Az almákat héjastul a narancs levével és reszelt héjával péppé turmixoltam. A lisztet átszitáltam – nem vagyok nagy híve a felesleges lépéseknek, de az első körös sütésnél ezt a lépést elspóroltam és bizony szükség van rá – a sütőporral, és a puha vajjal együtt a tojásos masszához dolgoztam. Végül belekevertem a joghurtot és az alma-narancs pépet, majd a fahéjat. A masszát sütőpapírral bélelt 26 cm-es tortaformába lapátoltam, beleszurkodtam állítva a diónegyedeket, majd megszórtam a felszínét a jégcukorral, és 180 fokon 50 percen át sütöttem (tűpróba). Teljesen ki kell hűlnie szeletelés előtt.

Ez jött feedbacknek ebédszünetben, amíg elmentem kutyát sétáltatni:

Kovászpalacsinta

Vannak remek ötleteim, amik kivitelezése meggyőződésem szerint csodálatosan hozzájárul(na) az életem gazdagításához, csak épp az életkörülmények és a Hermione-féle időkibővítő hiánya adott pillanatban nem támogatják ezeket. Ez a lista így nyár felé közeledve elkezd hosszabbodni, a kollázstanfolyamtól kezdve a közösségi kerten át a kovászos kenyér sütéséig. És elkezdem őket görgetni, keresni hozzájuk helyet, időt, de többnyire valami mindig előreugrik a sürgősfontosazonnalos intéznivalók listáján, a szomszéd által meghúzott kocsi ügyintézésétől a garázsbeli egérkorpuszok eltávolításán át a ballagási task force-ban való részvételig (“megbeszéltük, hogy te vállalod a fotókönyv elkészítését” 😀 ). Úgyhogy az utolsó tétel vonatkozásában tán ha három kovászos kenyér és két adag kovászos kakaóscsiga sütésére volt energiám az elmúlt hónapokban, aztán az üveg kovász a hűtőben elkezdett ritkábban frissülni. Mivel úgy kaptam, hogy “ne aggódj, ha megdöglik, majd adok másikat”, nyilván felhorgadt a büszkeség, hogy szó nem lehet megdöglésről. De hát etethetem hetente, ha egyszer az egésznapos kenyérsütésre nincs idő… Aztán valahol szembejött egy videó, ami az etetés után visszamaradt, kidobandó kovász egyszerű olajban kisütését mutatta meg, ezt fejlesztettem tovább egy ízben lágyabb opcióra. Az állaga alapján inkább vastagabbfajta palacsinta, ízre a lángos és a kenyér között van, a kovász kellemes savanykásságával.

Hozzávalók

15 dkg kovász (a hűtőben etetésre váró mennyiségből, vagy az etetésből visszamaradtból)
1 tojás
0,5 dl tej
két nagy csipet füstölt só
egy kevés olaj vagy vaj

A kovász, tojást, tejet, sót villával összevertem, sűrű palacsintatészta állag a kívánatos eredmény, és zsiradékkal kikent palacsintasütőben kisütöttem. Akkor lehet megfordítani, amikor felül is megdermedt a tészta. Lehet lángososan enni, fokhagymás, tejfölös, sajtos változatban, grilleztem már rá cheddart, ettem zöldségekkel, villámgyors és nagyon egyszerű kis ebéd.

Láthatatlan almatorta

– Újratervezés – szokta volt biztató hangon bejelenteni a GPS, akit anyám Andreának nevezett el annak idején, amikor az ember szándékosan vagy véletlenül letért az általa kalkulált útvonalról. John Briggs (aka Siri British Voice 2) semmi ilyennel nem szokott kecsegtetni a Mapsben, ámde hozzá kötődik a klasszikus Pászkász Ferenk útícíéj, ami a mai napig tartja bennem a lelket az utolsó harminc kilométeren a budapesti hazaérkezés előtt, a Waze-ban pedig az amerikai Amy vezérel, aki szintén nem fárasztja magát ilyen grandiózus kijelentésekkel, csak megpróbál visszaterelni az általa elképzelt tervre, még ha az le is van zárva… Úgyhogy magad, uram, meghúzom a hat darab sorszámozott tépőzárat a térdgépen – a hatoslottó nyerőszámai a 10. héten, emelkedő számsorrendben… – és mormolom halkan, hogy újratervezés, újratervezés. Negyedszer egy éven belül főnixmadarazni fel is veti a klasszikus “vadász, vadász” viccet, ki is rajzolódik egy A – B – B – A mintázat az érintett testrészek vonalán, de a magam részéről most egy időre be is fejezném ezt, a második “wheelchair yoga” Youtube-keresés magasságában eléggé el tud menni az ember életkedve, so I say thank you for the music. Egész sztoikus nyugalommal fogadtam a karmikus ívet az angolul nem beszélő olasz kórházi dolgozóktól az angolul nem beszélő helyi olasz gyógytornászig, végülis erre a félévre tértem vissza pont az intézményesített francia nyelvtanuláshoz, lekönyveljük extra gyakorlási lehetőségnek, bónuszban praktikus volt, hogy el tudta olvasni a zárójelentést eredetiben (azokon a részeken kívül, amelyeket a traumatológus főorvos a kedvemért bemásolt a Google Translate-be és ennen leleményességére végtelenül büszkén beillesztett a diagnózisba).

A dolgok naposabbik oldalán viszont, mert csak van nekik ilyen is (például a wellnesskutya tökélyre fejlesztette az ágyon napfürdőzést és határtalanul boldog a 100% távmunkától) kiderült, hogy a kölykök kiválóan boldogulnak a mosógéppel, szárítógéppel, szemétlevitellel, lépcsőházfelmosással, kutyasétáltatással, úgyhogy már kezdem pedzegetni nekik, hogy beza, a továbbiakban is megtartjuk ezeket a remek kontribúciókat a háztartáshoz, és nagyon igyekszem, hogy az elégedett vigyort arra a rövid időre eltüntessem a képemről. Szombaton megsütötték az első muffint teljesen önállóan, a távollétemben, és baromi jó lett, vasárnap pedig a felgyűlt hat tonna alma feldolgozásában segítettek. Leszavaztam a szokásos almás pitét, helyette a napköziből egyszer hazahozott láthatatlan almatorta receptjét gondoltam beizzítani, ami nyilván majd fél év múlva fog valahonnan váratlanul előkerülni, mert biztos helyre tettem, mint a kokárdákat, amiket ennél jóval hamarabb meg kéne találni holnaputánra… Úgyhogy netes receptek közül próbáltam egy olyat keresni, amelyik memóriából erre hajazott. Az almák elég vegyesen voltak, kisebbek, nagyobbak, régebbiek, újabbak – a kicsit aszottabbakat is remekül el lehet ebbe passzítani. A képen a fele mennyiség szerepel, mert a másik feléből 16 cm-es tortát sütöttem ki Az Olaszoknak, de a formába belefért volna az egész. Igen könnyen gluténmentesíthető recept, mert nincs benne sok liszt és nem klasszik tészta, könnyű, hideg finomság, tessenek elkezdeni most tesztelni, hogy a nyári melegekre már flottul menjen.

Hozzávalók:

2 kg alma
25 dkg cukor
18 dkg (gluténmentes) liszt
1 zacskó vaníliáscukor
6 tojás
2,5 dl tej
5 dkg olvasztott vaj
kb 8 dkg apróra vágott vagy szeletelt mandula
porcukor

Először le kell tudni a babrás részt: az almákat negyedelni, meghámozni és kb. 2 mm-es szeletekre vágni. A tojásokat, a vaníliás cukrot és a cukrot fehéredésig kevertem a robotgéppel, majd hozzáadtam az olvasztott vajat, a tejet, és amikor a gép eldolgozta, spatulával óvatosan beleforgattam a beleszitált lisztet. A masszába beleborítottam az almaszeleteket és jó alaposan átkavartam, hogy mindent bevonjon a tészta. Sütőpapírral bélelt, kivajazott, kb. 35 cm hosszú kenyérsütő formába lerakosgattam az almaszeleteket, folyamatosan egymásra rétegezve őket (csipesszel volt a legegyszerűbb), majd a végén ráöntöttem a tálban maradt tésztát. A tetejére ment a mandula, megszitáltam porcukorral és 180 fokos sütőben kb. 40 percig sült (tűpróba). Teljes kihűlés után éjszakára a hűtőbe ment pihenni, utána csodálatosan szeletelhetővé vált. Igen gyorsan fogy…

Szórócukros vajas keksz

Hah! És emlékeztem a jelszóra!

Ma délután letettem a lantot, kapcsolok általfele karácsonyi üzemmódba, öltöztetem ünneplőbe a lelkemet, satöbbi, mindezekkel párhuzamosan – klasszikussal szólva – küzdök, mint disznó a jégen, hogy ne romoljék tovább a torokgyulladásos-megfázásos állapotom. Előkészületileg jól állok, minden ajándék megvan, a menük papíron összerakva holnaptól 30-ig, azon belül jelentős rész már előre lefőzve-fagyasztva, másik rész pedig megrendelve, mert ahogy öregszem, az időm és a stressz-szintem lesz egyre drágább. 24-én a melyik-gyerek-mit-hajlandó-megenni Venn-diagrammos játék eredményeként (sk.) húsleves lesz, (rendelt) vaddisznóragu nekünk, (rendelt) cordon bleu nekik, mindkettőhöz (sk.) nokedli köretnek, desszertnek pedig (rendelt) bûche de Noël. Ez utóbbi nyilvánvalóan nem lesz elég az ipari szaloncukor-mennyiség, az adventi Lindt naptár és a maradék Mikulás pakk mellett se, és bár se bejgli, se zserbó nem készül, de a keksz, az kell. Elkészült hagyományosan ajándékba a karamelles keksz, leszen illókeksz, ha a holnapi napot lábon kihordom, és olyan nagyon másban nem is gondolkodtam, amíg meg nem láttam a New York Times oldalán az egy tészta, hat keksz beharangozót.

Hogy onnan kattintva nagyon gyorsan árnyékra vetődjek, mert bár évek óta előfizetek rá, a Recipes részhez külön kellene csengetni, de egyrészt már a fél magyar média fenntartásához hozzájárulok, másrészt meg a saját szakácskönyveimmel is mintegy 10-15 éves lemaradásban vagyok. De a szórócukros változat nagyon csalogatta a szememet és amikor teljes mértékben megalapozatlan, de töretlen optimizmussal nem a gépről, hanem a telefonomról kattintottam rá, három másodpercig megnyitni látszott a receptet, mielőtt rámtolta az előfizetési felhívást. Az a három másodperc arra pontosan elég volt, hogy kiváló reflexekkel csináljak egy screenshotot a hozzávalókról, a többit meg saját kútfőből képes voltam hozzátenni, mert hát egy vajas keksz nem rakétatudomány. És azzal a lendülettel meg is csináltam, nyilván instant dupla mennyiségből, hát ki áll neki fél kiló liszt alatt sütni? A harmadik, még melegen lendületből felzabált darabnál erősebben elkezdtem csapkodni a kezemre, hogy ennek nem lesz így jó vége, leadtam a drótot, hogy “it’s fucking brilliant” és most rögzítem ide, hogy ne kelljen a screenshottal szórakozni a jövőben nektek is, még simán megsüthető. Az esetleg felmerülő, “a szórócukrot mivel lehet helyettesíteni?” kérdésre a válaszom: semmivel. Az az abszolút non plus ultra benne, ahogy színes-ropogós vékony rétegben alákaramellizálódik a puha-morzsálódós keksz talpára. Boldog karácsonyt mindenkinek!

Hozzávalók:

46 dkg szobahőmérsékletű vaj
2 csapott tk. só
42 dkg kristálycukor
2 nagy tojás
64 dkg liszt
30 dkg színes szórócukor

A lisztet, vajat, sót, kristálycukrot és tojássárgákat robotgéppel tésztává dolgoztam össze, két, kb. 4-5 cm átmérőjű rudat formáztam belőle, folpackba tekertem, kiraktam az erkélyre (a hűtőben már nem volt hely) nagyjából egy órára, amíg szilárdra dermedt. A tojásfehérjéket villával lazán felvertem habosra (ezt visszatérően ismételni kell menet közben, hogy mindig legyen hab), a tésztából éles késsel centi vastag karikákat vágtam, a szélüket körben megforgattam a laza tojásfehérje-habban és aztán a szórócukorban. Szerintem ő valószínűleg bekente az egész rudat fehérjével és úgy forgatta szórócukorba, majd szeletelte, de így több színeske ragadt a karikákra. Sütőpapírral bélel tepsire rakosgattam őket, figyelem, SOK helyet kell köztük hagyni, alaposan szétterülnek! 180 fokos sütőben kb. 12 percig sültek, tapintásra még puha volt a tetejük, amikor kijöttek, a tepsiben hagytam őket kihűlni. Négy nagy tepsinyi keksz lett belőlük és tűnt el semmi perc alatt.

Mascarponés alma-szilva torta

* Billentyűzet lefújkod, tíz ujj megropogtat, szerző aggodalmas szemmel körülnéz * – Van itt még valaki?

Nah, el se kezdem. A semmit se :). Saját magamnak is egyre nehezebben szedem össze a történéseket, a teendőket, az életet, na, sodrás az van rendesen, panaszra semmi ok, nem mintha valaha is próbáltam volna a raftingot úgy rendesen vízen, de így a hétköznapokban virtuálisan kiválóan művelem a műfajt :). A konyha továbbra is a lenyírt területek közé tartozik, ahol minimálisan szükséges időt töltök, de egyfelől szeptember közepe óta visszatértek az olasz szomszédok, akik erre a belső vonakodásra nincsenek tekintettel :), tehát jönnek fel a rakott tányérok, ergó a barternek az én oldalamról is helyre kell állnia, és a tojássárgájával lekent, reszelt fetával megszórt, 15 perc alatt kisütött mirelit levelestészta alibizés azért egyszer elsüthető, de többször nem elegáns, másfelől meg amikor beérkezik a “ha szeretnél egy szabad délutánt, akkor viszem és hozom őket” megható felajánlás a mai szülinapi zsúr kapcsán, akkor végleg összeérnek a szálak egy tortába. Érett ez már, a héten a bevásárlás során bedobtam konkrét célkitűzés nélkül egy nagy doboz mascarponét a kosárba, továbbá még mindig ott tornyosult a szilva jelentős része a konyhapulton, mivel nagyobbik leánygyermek kétnaponta fárad csak le az emeletről esténként, tesz egyetlen darabot a tányérjára, vágja fel kiskéssel, időnként átható tekintettel felnézve, hogy biztosan látom-e a műveletsort, majd miután elfogyasztja, kimérten közli, hogy “boldog lehetsz: ma ettem gyümölcsöt” és szerencsére azonnal elvonul, így rövid ideig meg tudok birkózni a kitörni akaró és ezt a csodálatos eredményt valószínűleg annuláló röhögőgörccsel, de ezzel a tempóval azért tovább tartana az elfogyasztás, mint ahogy azt a gyümölcs a pulton bírná. Hát ebből indultunk, ez volt a kiinduló recept. Az összeállítás relatíve egyszerű és utána sokáig időzik a sütőben, lehet kihasználni a “szabad” délutánt (azért maradt még egy raktáron, plusz a kutya) kötni és podcastot hallgatni kicsit.

Hozzávalók:

8 tojás (héjastul lemérni, a liszt összmennyiség és a cukor legyen azonos súlyú)
50 dkg kristálycukor
25 dkg liszt
15 dkg teljes kiőrlésű liszt
10 dkg rizsliszt
1,5 csomag sütőpor
50 dkg mascarpone
0,5 kg szilva
2 alma
3 ek. durvára darált cukros mogyoró
vaj a kenéshez

A tojásokat és a cukrot habosra vertem a robotgépben, hozzáadtam a mascarponét, majd a sütőport (ideális recept a maradék félzacskók elpasszintásához) és a liszteket, amíg a gép dolgozott, negyedeltem a szilvákat, az almákat meghámoztam, és vékony hasábokra vágtam. A tésztát kivajazott, alján sütőpapírral bélelt, 26 centis tortaformába lapátoltam, belenyomkodtam először a szilvákat, majd beleszúrkodtam az almahasábokat is, végül megszórtam a cukros mogyoróval. 180 fokos sütőben 2 órát sült, a közepénél kell nézni a tűpróbát, hosszú fanyárssal, a fogpiszkáló ehhez kevés lesz. Nagyon könnyű, lágy tészta, a vékonyra vágott almacsíkok szinte beleolvadnak, és elég monumentális mennyiség lett ez így. A harmada ment le a szomszédokhoz – kihasználtam a lehetőséget, hogy a legkisebbik gyerek felcsillanó szemekkel rongyolt a tányérral a konyhájukba és utánakajabáltam a tipikus olasz kézmozdulattal hadonászva, hogy LENTAMEEEEENTE!, az anyjával röhögtünk egy jót, azt is megtudtam, hogy holnap reggel jön majd fel a palacsintatészta… -, a harmada Jószívű Fuvaroséknak, a harmada maradt nálunk.

Tejszínes tökfőzelék burratával

Nem tudom, hogy a mi gyerekeinknek lesznek-e (lehetnek-e) olyan masszív, kollektív emlékei az iskolai ebédekről, mint nekünk voltak, gyanítom, hogy nem. A mi korosztályunknak az egyik összekötő eleme, hogy lokációtól függetlenül mindenkinek megvannak fejben ugyanazok a menzai tényezők, ízlésektől és pofonoktól függően pozitív vagy negatív fényben tündökölve – a csokiöntetes piskótakocka, a tejbegríz, a grízes tészta, a paradicsomos káposzta (és még hosszan sorolhatnánk a listát) azonos képeket idéznek fel minden mai magyar negyvenesben. Nekem egyetlen kifejezetten traumatikus, drámai tétele volt a névsornak: a tojásleves. A mai napig jön a hidegrázás és a hányinger a gondolatára is, konkrétan nem voltam hajlandó ebédelni azokon a napokon, amikor ez volt a menün, mert ha én nyilván nem is ettem, mellettem ették volna, és a látványt se bírtam elviselni, olyan erős volt a fizikai rosszullét. Ennek felülvizsgálata – ahogy eddig se – szerintem életem hátralévő részében nem kerül sorra, nincs élő ember, aki meg tudna győzni arról, hogy ezt a) lehet finoman csinálni, b) megkóstoljam. A második helyezett a tökfőzelék volt, de kilométerekkel a tojásleves után jött, és rajta valószínűleg nem segített a kapor se, amit ételtől függetlenül zsigerileg utálok. De kaptam két kis zsenge tököt a nagynénéméktől, akiket áthurcoltam Európán mintegy 1500 kilométeren, akkor már kezdjünk velük valamit. Kaprot is akart volna adni, na arra nagyon határozottan nemet mondtam. – És akkor mivel csinálod a főzeléket? – kérdezte. Talán innen maradt meg, hogy akár főzelék is lehetne belőlük, meg Bodon Judit dietetikus Fb-oldalán olvastam pár napja pont a liszttel való sűrítéséről, valszeg ezek összeadódtak a fejemben. Szerintem életemben nem főztem tökfőzeléket és egészen biztos, hogy alsó hangon 30 éve nem is kóstoltam. A két kis cuki darab viszont megérdemelt egy esélyt (nem, tojásból nincs olyan cuki darab, ami leves formájában megérdemelne egy esélyt…), ráadásul tudtam, hogy kaporhasználatról itt szó se lesz. A lágy, krémes, nem “megáll benne a kanál” improvizált változathoz hozzápasszítottam a rendületlenül tartó burrata szerelmet – nagyon klassz vega ebéd lett belőle. Gm liszttel igen könnyen gluténmentesíthető.

Hozzávalók:

1 kg tök
1 közepes mogyoróhagyma
1 ek. vaj
1 ág oregánó
1 ek. liszt
1 dl natúrjoghurt
2 dl tejszín
só
bors
1 kisebb burrata
kevés extra szűz olívaolaj

A tök végeit levágtam, zöldséghámozóval lehántottam róla a héját, kivágtam a magos részeket és legyalultam. A vajon megdinszteltem az apróra vágott mogyoróhagymát, majd hozzáadtam az oregánóágat. Ment rá a tök, átforgattam, sóztam, borsoztam, majd annyi vízzel felöntöttem, hogy éppen csak ellepje. 15 perc után belekevertem a joghurtot, majd a lisztet eldolgoztam a tejszínnel és hozzáadtam. Két percet kapott még, aztán lekapcsoltam és hagytam 15 percet állni. Beleugrott a burrata, arra pedig némi extra szűz olívaolaj került.

Zserbó csúsztatott palacsinta

Amikor reggel felkeltem, akkor még nem sejtettem, hogy békaemberekkel fogok találkozni milyen szép napnak nézek elébe. Egyfelől a tükör előtt halálhörgés, siralom hagyta el ajkaimat, amikor megláttam, hogy milyen ajándékot hozott nekem a thai néni tegnapi ügyködése úgy színskálában, mint egy második csípő méretére növelt baloldali duzzanatban. Majd hozzá is értem, amit szintén nem kellett volna. Továbbá botor módon lehajoltam és egyéb, nemkívánatos, de alapvetőnek tekintett mozgásformákat próbáltam végezni. Másfelől tovább zajlik a másfél tucatnyi szülő küzdelme az elbaszott minisztériumi karanténhatározatokkal szemben, amelyeket tévesen rendeltek el az összes, iskolában egy hete meg nem fordult gyerekkel szemben covidos kontaktálásra hivatkozva egy olyan napon, amikor egyik se volt bent. És hát a tévedés elismerésére mutatott csekély hajlandóság fényében elkezdtem a jövő hetemet is átszervezni sűrű anyázások közepette, a feszültség levezetésére meg megsütöttem Éva perecét, és betartottam a gyerekeknek tett tegnapi ígéretet a mai palacsintatortára (a maradék kiválóan megfelel holnapra, amikor mindkettő itthon fogja zilálni idegzetemet). Az alaprecept a Sóborsé, jól bevált.

Hozzávalók:

4 tojás
20 dkg liszt
12 dkg puha vaj
8 dkg porcukor
5 dl tej
a sütéshez olaj

13 dkg dió
4 dkg porcukor

kb. 15 dkg házi baracklekvár

A mázhoz:
2 ek. tej
7 dkg porcukor
1 dkg kakaó
3 dkg vaj

A tojásfehérjékből habot vertem. A tojássárgákat a porcukorral és a vajjal habosra kevertem, majd felváltva hozzáadagoltam a lisztet és a tejet. A végén óvatosan beleforgattam a tojásfehérjéket. A diót megdaráltam és elkevertem a porcukorral, odakészítettem a tányér mellé a lekvárral együtt. A palacsintaserpenyőt alaposan kiolajoztam és elkezdtem sütni a palacsintákat, mindig csak egy oldalt, ugye: egy teli merőkanálnyi ment a felforrósított serpenyőbe minden alkalommal, amikor a felső oldala is elkezdett dermedni, átcsúsztattam a palacsintát a tányérba a sült oldalával lefelé. A “nyers” oldalakat váltakozva szórtam meg két evőkanál cukros dióval vagy kentem meg három nagy evőkanál baracklekvárral. Az utolsó palacsintát a sült oldalával felfelé borítottam rá. A mázhoz valókat összekevertem és összefőztem, amikor kissé lehűlt, ráöntöttem a palacsintatortára. Szeletelni akkor lehet jól, ha már az egész legalább langyosra hűlt, de hát ehhez a kiváráshoz sok sikert gyerekek mellett. A fényképezéshez szintén.

Sült diós spätzle

Egész jól indult a nap, az leszámítva, hogy 6:18-kor már zörgött a kávédaráló. 6:35-kor megnyertem a kutyát és 6:44-kor akkora adag zabkása és – a tegnapi főpróbához képest immár nem kihűlt – kávé érkezett az ágyba, egy tonna művészeti alkotás kíséretében, hogy ihaj. Milyen csodás anyák napja! Aztán utána olyan morcos lettem, amikor kifáradtam a konyhába és felmértem az előkészületek okozta romhalmazt, meg az egyéb szanaszéjje hagyott cuccokat, hogy komolyan felmerült bennem az ebédfőzés bojkottja és bejelentettem a jövő hétre a teljes háztartási sztrájkot. De végül győzött a lelkiismeret, mégse hagyjuk a leánygyermekeket pont anyák napján kaja nélkül, mondom, legyen diós tészta. Na speciel pont szélesmetélt nincs itthon, már egy hete csak a mamára gondok a szerdai nagybevásárlásra gyúrok, oltás előttre beterveztem a garázsbolt, a mélyhűtő és a hűtő nagyszabású feltöltését, hogy ha netán kiütne a cucc, akkor legyen itthon minden is. Úgyhogy pillantásom a maradék spätzle száraztésztára esett, és gondoltam, csavarjunk rajta egy kicsit – legyen belőle sült diós változat. El is készült hamar, délután megenyhülten sétáltunk egy nagyot az olasz szomszédokkal, majd megtekintettük a Pitch Perfectet, és ahogy így szépen visszarázódtunk a megfelelő hangulatba és kerékvágásba, becsapódott a kisebbiknek kiutalt egy hét itthonlét… És pont azon a héten, amikor a hetes váltógazdálkodásban lévő nagyobbik iskolában lesz… Még csak a szerda megszervezésére koncentrálok, meg pont elég volt nagy vonalakban a munkahelyi dolgaimat átgondolni és hörögni, nem merem elővenni a naptáramat a részletekért, maradjon némi sokkélmény hétfőre is. De legalább főzni nem kell majd, mert ebből a tésztás cuccból maradt szépen.

Hozzávalók:

20 dkg spätzle tészta (otthon úgy láttam, az Auchanban kapható, de nyugodtan valami mással helyettesíthető)
10 dkg dió
5 dkg cukor
2 dl tejszín
1 tojás
vaj, zsemlemorzsa

A diót ledaráltam, kb. 3 dekát kiszedtem belőle, a maradékot összekevertem a cukorral, tejszínnel, tojással. Kifőztem a tésztát, ráöntöttem a folyadékot, összekevertem, és kivajazott, zsemlemorzsával megszórt sütőedénybe lapátoltam, megszórtam a kiszedett darált dióval, majd 180 fokos sütőben 20 percig sütöttem.

Illókeksz

Nemrég kaptam egy fotót, anyósom és a kisebbik látható rajta a konyhájában, csirkemellet paníroznak, a körülményekből ítélve az utolsó alkalmak egyike lehetett. És erről hirtelen beugrott, hogy ezermillió éve nem sütöttem nyuszikekszet, amit annak idején kétpofára faltunk mindig, ahányszor csinálta. Talán húsvétra lett először, azért nyusziformákat használt, erre már nem emlékszem (az idei húsvétkor mondjuk pont a kaja volt a legkisebb aggályom, sütni meg örülök, hogy az egy tepsi almás pite összejött). De amikor tegnap jött az inger, hogy kéne valamit alkotni, a szomszédoknak hálából is, akkor kitúrtam a régi blog anyagából a receptet, mert az rémlett, hogy nincs hűtési ideje. És tényleg nincs, hurrá, már csak a tojásfehérjéket kell elcsapni, amire adná magát a madeleine, de majd meglátjuk, lehet, hogy mennek a mélyhűtőbe elfekvőbe, még az utazás utáni visszarázódás folyamatában vagyunk és az energiaszintemet erősen csupálják az imitt-amott beeső pluszfeladatok (elromlott redőny, szétjött mosogatógép ajtó, átfestendő tükör, kiültetendő fűszernövények, hagyjuk is a listát, egyre több minden jut eszembe), a meglévő alap pörgés mellett. De tegnap jólesett kicsit matatni a konyhában, babrálni a kekszekkel, meg anyósomra gondolni. Eredetileg több formát is kikészítettem, de az első tepsi madárka úgy megtetszett, hogy maradtam ennél. És igen, tényleg pikk-pakk elillannak, a hét tepsiből már csak mutatóban maradt.

Hozzávalók:

50 dkg liszt
24 dkg vaj
30 dkg cukor (nádcukorral is jó)
2 ek. Grand Marnier (vaníliakivonattal is jó)
1 csomag sütőpor
2 tojás
4 tojássárgája
csipet só
díszítőcukor vagy darabokra vágott aszalt gyümölcsök, magvak, csoki

Az a legjobb ebben a kekszben, hogy se macera, se várakozás. A díszítőcuccok kivételével mindent belemértem a robotgép táljába, jó alaposan összedolgoztam, aztán kiszedtem a tésztából maréknyi adagokat és kb. 1 mm vastagra kinyújtottam, kiszurkodtam a formát, leraktam tepsibe úgy, hogy kb. 1 centi hely maradt köztük, 180 fokon kb. 10-12 perc alatt megsültek. Ahogy a széle elkezd picit barnulni, azonnal ki kell kapni, és ügyelni kell arra, hogy az első tepsi után ez gyorsabban megy majd. 105 db lett ebből a mennyiségből.

Speculoos krém

Van néhány dolog így A Nagy Gasztroszférában, amivel sose tudtam mit kezdeni, adott esetben népszerűségük abszolút csúcsán se. Medvehagyma. Shoot me. Pumpkin spice. Broáf. Mogyoróvaj. Brrrr. És igen, ide tartozik a speculoos/spéculoos/speculaas is, amivel szintén nem lettünk barátok, hiába élek immár 16. éve közvetlen hatósugarában. Száraz, porzik, nem ízlik a fűszerezése, nyilván nem veszem, a gyerekek se eszik, ha kaptak Mikulás-csomagban, akkor az szép csöndben bevándorolt a munkahelyemre a szénhidrátra kiéhezett kollégákhoz. A probléma akkor lett akut, amikor a Folyosómikulásnak és a napközis Mikulásnak hála mintegy fél kilócska keksz gyűlt fel itthon. Munkahely – hogy “kedvenc” iskolaigazgatóm kedvenc kifejezésével éljek: – in situ nincs és még alsó hangon hetekig, ha nem hónapokig nem is várható, hogy újra lesz. Emellett párhuzamos problémaként jelentkezett a karácsonyi torta krémjéhez felhalmozott fél kiló mascarpone. Továbbá a szomszédasszony egy hete nálam lévő mélytányérja. Úgyhogy ki kellett találni valamit, ami egy Venn-diagramban megoldja nekem a történetet, egész jó hatásfokkal sikerült is, végül a mélytányért kilőttem az egyenletből, azt visszaadom csak úgy, üresen, mint az állatok :), külön tálcán prezentálva az öt adagot, de a többi pipa. És a végeredmény olyan lett, hogy a speculoos íze nem agresszív, hanem kellemessé szelídült, egészen barátokká váltunk így. Aki nem szeretne otthon speculoost vadászni, csinálja valami kakaós száraz fajta keksszel. Ez a mennyiség 10 adagra elég, mert A Kutyás Bácsiéknak is vittem Az Olaszok mellett, szóval elég ipari, kisebb családilag tessenek felezni.

Hozzávalók:

50 dkg mascarpone
20 dkg fehércsoki + 2-3 dkg a díszítéshez
egy nagy üveg meggybefőtt (720 ml)
4 dl tejszín
15 dkg vaj
15 dkg darált mandula
20 dkg speculoos keksz ledarálva

A meggyet szűrőbe öntöttem, a lecsöpögött levét felfogtam. A vajat, tejszínt, fehércsokit összeolvasztottam, aztán hagytam teljesen kihűlni. Robotgéppel hozzákevertem a darált mandulát, a darált kekszet és a mascarponét, hűtőbe tettem pár órára, majd fellazítottam a krémet a meggy levével. Tíz kistálkába tettem alulra egy réteg krémet, pár szem meggyet, újabb réteg krémet, majd mindegyik tetejére egy szem meggyet és némi reszelt fehércsokit.